Lewis ágyán ücsörögve kémleltem a rendezett oszlopokba rakott ruhákat. A fiú, a szekrénye előtt ácsorgott. Hosszú termete gardrób fölé magasodott. Mosolyogva nevettem fel, mikor fejét erősen a fába koccantotta. Szitkozódva simította végig a homlokát, majd középső ujját megismertette az arcommal. Kinyújtottam rá a nyelvemet és elterültem a puha ágyon, lentről hallottam, hogy Hazel és a lányok elhagyják a házat.
Egyedül maradtunk, vagyis Tom is itthon volt, ám vele nehezen lehetett beszélgetésbe elegyedni. A lányok mások voltak, vagy éppen fordítva ők voltak normálisak. De mégis kikre aggathatjuk ezeket a jelzőket, ki normális és ki más? Mi jogon mondjuk ezt valakire?
Nekem sem szabadott volna így vélekednem Tomról. Ő egy jószívű fiú volt, bukott múlttal. Egy cipőben jártunk, csak voltak olyan emberek, akiknek volt egy határuk, amit már nem tudtak tovább feszegetni. Neki volt, nekem nem.
Lewis fáradtan sóhajtott fel, haja a homlokára hullott, viccesen nézett ki. Lehuppant mellém.
- Ebédelünk?
Szó nélkül bólintottam. Lewis kitrappolt a szobából és öccse, kék menedékébe vonult, alig, hogy elhagyta a szobát, egy félénk kobak szaladt el előttem. Hangtalanul szedte a lábát, rám se nézett, csak lerohant a lépcsőn és eltűnt a szobák között. A srác halvány mosollyal az arcán ragadta meg a derekamat, majd levezetett onnan.
Míg ő a konyhában ügyeskedett, próbáltam közeledni a szótlan fiúhoz. Sikertelenül. Görnyedten üldögélt a kanapén, kezében egy aprócska piros kiskocsit tartott, néha szusszantott egyet, ám általánosságba néma csendbe vonult, alig akartam elhinni, hogy tud ilyen csöndesen ülni.
- Tom mit akarsz enni? – kiáltott ki Lewis.
A fiú felnézett, szemüvege mögé bújtatott sötét szemeit először rám, majd a háttal álló bátyjára vezette. Nem szólalt meg.
Aprócska ujjaival a kocsi kerekeit birizgálta. Nyekeregve teljesítették gazdájuk kérését.
- Tom?
Újból semmi. Ajkaimba harapva sütöttem le a szemeimet, éreztem, hogy miattam nem szól semmit. Én voltam az idegen, aki belepofátlankodott az életükbe. Köhintve néztem Lewisra, karjain megfeszültek az izmok, ideges volt.
- Tom, ha nem szólsz nem tudom mit akarsz! – hangja ezúttal kissé elvesztette türelmes kedvességét. A fiú összerezzent. Karjai kocsonyához méltóan remegtek, apró arcán egy kisebb könnycsepp gördült le, pontosan szemüvegének vastag üvegére. Szipogása volt az egyetlen zaj, amit hallani lehetett. Lewis hirtelen fordult meg, amint meglátta, hogy szavai mit okoztak öccsében kétségbeesés tükröződött az arcán.
- Tom...
- Ő tette ezt veled! – mutatott rám vádlón. – Ő változtatott meg! Fontosabb neked Ő, mint én! Utállak!
Reszkető hangon sírt fel, Lewis előre lépett.
- Ez nem igaz! Tom...
- Utállak!
Felrohant.
Megmerevedtem. Tüdőm összeszorult, ajkaimba harapva hunytam le a szemeimet. Fájt egy ilyen fiatal fiú, ilyen szomorúnak látnom. Utáltam magamat emiatt, hisz részben én tettem tönkre az életét.
- Basszus!
Ekkor csöngettek, a fiú szemei kikerekedtek, majd értetlen arccal sétált az ajtóhoz, amit feltárva egy olyan személy került szemeim elé, akit kivételesen egyáltalán nem láttam szívesen. Szemei azonnal kiszúrtak engem, a sötét rengeteg zavarodott volt. Hol rám, hol pedig haverjára nézett. Hajába túrt és zavartan elnevette magát.
- Megzavartam valamit?
- Mit akarsz Howl? – vágott közbe Lewis türelmetlenül, nem tűnt túl boldognak.
- Már nem is látsz szívesen? Mi van lecseréltél rá?
A rá szócskát kegyetlen undorral ejtette ki, nem is ugyanaz a fiú volt, aki alig egy napja még azt mondta nekem, hogy szép vagyok. Két különböző személy, lehet egy ember? Mégis hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett?
Felhúztam az orromat és valami frappáns beszóláson agyaltam, de Lewis zaklatottan eresztette be a fiút, majd fel is rohant az emeletre. Ki is ment a fejemből, hogy Tom kiakadt, máris bűntudatom támadt, de Howl megint gondoskodott arról, hogy gondolataim újból körülötte forogjanak.
- Történt valami? – ezúttal nem tűnt gőgösnek. Aggódott barátja miatt, sötét szemei arcom különböző részein pattogtak. Felforrósodott a bőröm, még akkor is ha semmi kétértelműt nem mondott, vagy tett. Egyszerű pillantása is megbénított. Hangom után kutatva szólaltam meg.
- Tom utál.
Szemöldökét összevonta és esetlenül előrébb lépett egyet, ujjait tördelte. Kérdezni vagy cselekedni akart valamit, talán megnyugtatni? Fogalmam sem volt semmiről, két elveszett ember állt egymás előtt, kiknek még csak egy érintés is halálos volt.
- Engem is utált, de csak meg kell ismerni őt, igazából ő egy nagyszerű fiú.
Hangtalanul bólintottam. A megismerni szó megterhelt, engem ismer innen valaki? Nem. Hogyan is tehetnék, mikor egy aprócska információ morzsával sem láttam el őket. Fogalmuk sincs miért jöttem ide, hogy miért nincs anyám. Csak találgatnak, de múltam számukra megfejthetetlen kavalkád.
- Tudom, hogy jó fiú.
- Akkor meg mi a baj?
Szokatlan volt tőle hallani ezt a kérdést, általában ő tette velem a bajt, nem megvigasztalni próbált, ám szavai meleg karokként kúsztak fel rám. Jól esett, hogy legalább egy kicsit is, de törődik a hogylétem felől.
- Túl sok baj van, ahhoz, hogy mindet megemlítsem – nevettem fel szárazon. Ajkaira egy fáradt mosoly ült ki.
- Igaz, de...
- Nem kell Howl, tényleg! – ráztam le magamról óvó szavait. Jól estek, de nem mutathattam meg számára a gyengeségemet. Túl sokszor látott darabjaimban. Nem is ismerte másik énemet.
- Segíteni akarok neked, basszus hisz látom, hogy szarul vagy!
- Melletted, hogy is lehetnék?
Arca megrándult. Lehunyta a szemeit és feszélyezetten felnevetett, szívesen visszaszívtam volna a szavaimat, de nem tettem. Volt idő mikor neki is kellett szenvedni. Önző dolog volt ez tőlem, de az élet néha megkövetelte, hogy ezt tegyük. Felém lépett egyet, szívem leállt. Hangosan vettem a levegőt, akárcsak ő. Vonzott magához, meg akartam érinteni duzzadó izmait. Ajkamba haraptam. Még egyet lépett felém, ekkor már a levegő is felizzott körülöttünk. Hallottam, ahogyan az apró áram szikrák pattogni kezdenek. Bőröm égett, érintésére éheztem.
Szemei felpattantak, fölém magasodott. Eddig észre sem vettem mennyire magas is. Szőke haja arcába hullott, apró tincsei megcsillantak a homályos napfényben, hosszú pillái megbabonáztak.
Torkomon akadtak a szavak, minden. Értetlenül bámultam őt, citromos illata ismerős barátként simogatott. Hozzá bújni, megölelni, elveszni karjaiban. Álomképekként ugrottak az elmémbe.
Ujjaival megragadott egy arcomba hulló tincset, mutató és hüvelyk ujja közé csippentette azt. Kissé meghúzta, majd eltűrte az arcomból, ujjbegyeivel óvatosan végigsimított a nyakamon, olyan volt, mint a hűs tenger hullámai, melyek a testedet simogatják. Borzongatóan kellemes. Ajkaim szétváltak egymástól, ennyi kellett neki ahhoz, hogy kövesse példámat és emiatt lélegzetünk összeakadjon. Megmerevedtem, ahogy ő. Értetlenek voltunk.
Gyomromban felrobbant valami, amit követte a testemben elhelyezett apró gránátok tömkelege. Miért tette ezt velem?
- M-mit csin-álsz?
Ajkaival fülemhez hajolt, kényeztették a bőrömet. Amikor is felvillant előttem Roxy szépséges arca. A másodperc töredék részében löktem le magamról gyengéd kezeit. Sírtam.
- Egy dolgot kértem tőled az istenibe is! Rohadtul hagyj békén!
Hangom a nappali falai közt pattogott. Howl megsemmisült. Arca megrándult, de nem szólt semmit. Düh maró lángjaival szaladtam ki a házból.
- Már megint te érzed magad megsértve? – ordított ki utánam. Lewis megjelent az ajtóban Howl mögött. – Rohadtul eljátszod, hogy a világ fájdalmai a válladat sújtják, és ezt már nem sokáig veszik be az emberek, érted? Itt játszod a szenvedő kislányt, mikor milliószor rosszabbakat vágsz te mások fejéhez! Tudod mit Grace? Kibaszottul elegem van belőled, rohadj meg!
- Végre valamiben egyet értünk!
Arca elfehéredett. Lewis ki akart törni mögüle, de ekkor már messze jártam. Én hittem abban, hogy Howl megváltozott. De ez is csak egy meggondolatlan eszme volt, vannak olyan emberek, akik képtelen arra, hogy változzanak, ő ilyen volt.
A pillanatok egymást váltogatva rémlettek fel előttem, hallottam lélegzetvételeit, bőrének sercegését. Közel voltunk egymáshoz, mondhatni már túlságosan közel és nem csak engem ragadott el a hév. El tudtam volna árulni Roxyt?
Talán igaza volt Howlnak, talán nem. Csak annyit tudtam, hogy elegem volt ebből a macska-egér játékból. Elegem volt Howl Rowlandból.
Kedves Olvasóim!
Ragyogó napot kívánok mindenkinek! Mivel és egy olyan iskloába járok, ahol van egy egyhetes síszünet, most éppen boldogan gépelem le ezeket a sorokat :) szóval lesz időm írni.
Másrészt sok minden történt ezen a héten, ezért is sajnálom ezt a kisebb csúszást, de remélem tetszik a rész! Na nem is szaporítom tovább a szót! Imádlak benneteket, a rengeteg támogatást és egyéb mindent!
Kérlek jelezz ha tetszett! :)
Puszi Kira!