Fel sem fogtam, hogy miről fecsegett ezek után. Szívem hatalmasat dobbant, majd elhalt. Ahogy csak én magam. Szomorú mosollyal az arcomon bámultam virágzó arcát, összevissza dumált mindenről, a kedvenc sorozatáról, a könyvekről melyek a napokba végzett ki és visszatérő témaként a fiúkat is felhozta, de kérdései süket fülekre találtak. Csendben meredtem magam elé, képtelen lettem volna megszólalni.
Én Grace Stencil? Egy visszahúzódó, egyszerű lány mit keresne egy ilyen hatalmas bulin? – és ahogy River mesélte ez egy privát parti lesz, ahol csak ismerősök lézengenek. Valami pénzes csávó kibérelt egy egész kis bárt. Én mit is csinálnék ott?
Senkit sem ismerek a városban, csupán ezt a kis bandát, akivel együtt lógok, Orlandóban élő többi fiatal kilétét számomra hatalmas köd fedi, tehát nem volt oktalan a félelmem.
River pedig észre sem vette, hogy nem figyelek. Ömlöttek belőle a szavak, mosolya folyamatosan ott üldögélt az arcán. Kezeivel hevesen gesztikulált, úgy tűnt menten leüti a mögötte elhelyezkedő virágot.
- Figyelsz te rám?
Arcával közelebb hajolt az enyémhez. Orromba bekúszott jellegzetes rózsás parfümjének az illata. Szépen ívelő szemöldökét felvonta, ajkait benyálazta és csípőre helyezett kézzel kissé elhátrált.
- Tessék? – ráztam meg a fejemet.
Halványan elmosolyodott és mellém telepedett. Apró tenyerei körbe fogták az enyémet, szemeimbe bámult.
- Valami baj van?
- Nincs semmi.
- Grace... - sóhajtotta. Elterült az ágyon, feje alá helyezte a kezeit és a plafon bámulásába kezdett. – Nem bízol bennem?
Kérdése meglepett. Csatlakozva hozzá én is szemlélet alá vetettem a plafont. Ujjaimat tördelve, vontatottan felnyögtem.
- Már hogyne bíznék benned? River a legjobb barátom vagy!
- Igen-igen tudom, de... - itt elhallgatott. -, rohadtul semmit sem meséltél Phoenixről, magát az Arizona szót sem ejthetjük ki a közeledben! Mi történt veled? Hmm? Hol van az anyukád? Meghalt?
Kérdéseit szemtelenül szegezte nekem.
- Miért költöztetek egyáltalán ide?
Gúnyosan felnevettem. Hirtelen összezavarodtam. Érteni sem értettem a szavait, furcsa halandzsának számítottak, mesterkélt mosollyal az arcomon felálltam. Megigazítottam a ruháimat, majd egyszerűen kiléptem a szobájából. Éreztem, hogy azok a súlyok melyeket nem rég kezdtem leszedni a vállaimról hirtelen visszakerültek oda. Képtelen voltam a múltamról beszélni.
Eszembe jutottak az ott eltöltött évek, eszembe jutottak a sírással töltött délutánok, a hozzám vágott szavak, a húsomba mélyedő kemény bütykök. Anyám gyötrődő arca, mikor a kezeibe tartva apámról készült régi képüket siratta az életét.
Nem akartam senkinek se beszélni erről, el akartam feledni. Nem foglalkozni az emlékekkel, tiszta lapokkal akartam kezdeni.
River mérgesen ugrott elém. Ajkai remegtek, míg tekintetéből folytak a könnyek. Ökölbe szorított kezeit a teste mellé szorította. Zilált fürtök rebbentek a szemei elé.
- Miért nem mondod el? – ordította könnyeivel küszködve. – Mindent megtettem annak érdekébe, hogy megbízz bennem, elmondtam a legféltettebb titkaimat, de te még csak egyetlen szóval sem bírsz megajándékozni! Segíteni akarok, nem érted?
- Mégis mi izgat annyira a múltammal kapcsolatban? – gúnyos hangon szólaltam meg. Egyáltalán nem úgy borultam ki, mint River.
- Én csaj segíteni akarok! - kiáltotta rémülten.
- És kérte valaki? – löktem el az útból. Zokogni kezdett, de ez sem tudott kijózanítani. Elfúló hangon szólalt meg.
- Grace...
- Hagyj békén!
Szavaimat elnyelték az éhes könnyek.
Hallottam, hogy Howl azonnal kitárta a másik ajtót, hallottam elfúló hangját. De nem érdekelt. Könnyeim elhomályosították előttem a környezetet, Lewis kérdőn tekintett fel, mintha az alkohol már nem dolgozna a testében. Mrs. Rowland undorodó szemekkel leste a lépteimet. Kitörtem az utcára és hangosan szipogva kezdtem el rohanni. Menekültem. Újból.
Végül mikor úgy éreztem, hogy eléggé távol menekültem a helyszínről egyszerűen összerogytam. Sírva kuporodtam le az aszfaltra. Forrongó gondolatok mellett hajtottam le a fejemet, el akartam süllyedni a föld alá.
Mi lett volna ha elmondom neki az igazat? Hogy a szüleim épp, hogy csak elbírnak és apa kezdeti lelkesedése is alábbhagyott? Értelmes magyarázatnak tűnt az, hogy beszélnem kellett volna, de képtelen voltam a múltamról fecsegni, számomra ez egyenlő volt a lehetetlennel.
Hirtelen egy magas alak lépett elém. Megtépázott barna cipők. Reszkető vállal pillantottam fel Lewis megviselt arcára. Barna fürtjei a szemébe lógtak, míg mogyoróbarna tekintete közrefogta az enyémeket.
- Leülhetek? Mert ha tovább álldogálok szerintem kidobom a taccsot.
Szó nélkül húzódtam el, hálás tekintete megtalált.
- Van valami oka annak, hogy Howl az egész házban azt üvölti, hogy utál téged? Megkérdeztem mi a baj, de a válasza annyi volt, hogy megmondta hogy egy hisztis ribanc vagy – látva összetört képemet azonnal korrigálta a szavait. – Vagyis nem teljesen...
- Nyugi, Lewis – legyintettem le.
Ám ő tudta, hogy hazudok. Tudta, hogy mélyen belül, újabb falábat törtek szét és, hogy egyre csak közelebb kerülök a lelki megsemmisüléshez. Már éreztem az előízét a számban, fogalmam sem volt, hogy milyen érzés lesz, de garantáltan szörnyű. Egyszer éltem át egy ilyen mély hullámvasutat, amikor apa elhagyott és minden megváltozott. Akkor értettem meg, hogy mi a fájdalom. Hogy milyen érzés szenvedni. Alig hatévesen túlestem a legmélyebb depresszión és sosem állt mellettem senki. Csak képzelni tudtam, hogy ezek után mibe fogok kerülni, ha tovább szakadozik a gátam.
Tenyereimbe temettem az arcomat, könnyeim égették a szememet, pilláim összeragadtak. Lewis esetlenül karolt át és az ölébe ültetett. Sírva borultam a vállára. Átkoztam magamat, az életemet és a szavaimat. Hogy megbántottam a legkedvesebb élőlényt a világon. Szörnyen éreztem magamat, bensőmben orkán nagyságú vihar tombolt. És én nem tettem mást csak sírtam és sírtam.
Szipogva fúrtam fejemet a vállába.
- Kö-köszönöm – fújtam ki az orromat. Mosolyogva cirógatta meg az arcomat, különösen csillámlottak a szemei.
- Természetes, hogy ezt teszem – nyomott egy csókot a halántékomra. – Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, még akkor is ha pontosan tudom, hogy ez a szöveg mennyire idegesítő.
Halkan felnevettem.
- Egyszer talán.
- Nem akarlak siettetni, tudom milyen nehéz megnyílni valakinek. Attól félsz, hogy ezentúl szánni fognak, hogy ezentúl nem fog ugyanazzal a tekintettel rád nézni. Már hogyne ismerném azt a mérhetetlen érzést, ami egyszerűen arra ösztönöz, hogy tartsd magadba a fájdalmaidat és mutasd a külvilág felé, hogy az életed gyönyörű és tökéletes?
Elfordultam.
Lewis a hajamat simogatta.
- Furcsa, hogy valaki ismeri azokat a gondolatokat, amik körbeveszik a minden napjaidat? Nem kérem, hogy mond el nekem, csak ha te is úgy érzed.
Bólintottam. Felnéztem rá.
- River nagyon utál?
- Kiborult, eszébe juttattad Clairt.
- Azt a Clairt?
- Igen azt a Clairt. Ők ketten egymáshoz voltak nőve, és nagyon megviselte Rivert a hirtelen jött haragjuk. Megutálták egymást. Akármennyire mutatja a „jó kedvem van" formáját legbelül mindig is rettegett attól, hogy összeveszik veled vagy Roxyval. De Roxy más ügy. Ő egyáltalán nem hasonlít Clairre, de te egy picit ráemlékezteted őt. Hasonló tulajdonságaitok voltak, de persze te ezerszer jobb vagy annál a ribancnál – felnevettem. – Sokszor kaptak össze és gondolom most előjöttek benne a régi érzések.
Bólintva vettem tudomásul a szavait.
- Lewis!
- Igen? – emelte rám fekete szemeit.
- Te ilyen lelki szemetesként működsz?
Hangosan felnevetett, összeborzolta a hajamat, de aprócska fájdalmas mosolyából leszűrtem a választ. Félt, hogy ezért barátkoznak vele.
Ujjait az enyémekre fűztem, arcát magam felé fordítottam.
- Te is elmondhatsz nekem bármit, még akkor is ha ez a kérdés minden embert irritál – halványan elmosolyodott és megölelt.
Visszaöleltem.
Kedves Olvasóim!
El is jött a péntek, azaz újabb rész! :) ami nagyon, de nagyon remélem elnyeri a tetszéseteket, mert én személy szerint nagyon szerettem írni, főleg a végét :)
Remélem jól telt a hetetek, bár amennyire jól telhet egy iskolai hét :D ezentúl viszont szeretném újból megköszönni a rengeteg támogatást, amit nyújtotok! Mert az igazat megvallva sosem gondoltam volna, hogy talán meglesz a 10K ennél a sztorinál, de úgy látszik ti mindig rám tudtok cáfolni :) nem beszélve a 125 követőről! Imádlak benneteket, szóval minden olvasómnak küldök egy hatalmas szívet!
Puszi Kira!