Futottam. Futottam az elől az érzés elől, ami a saját otthonomban támadott le.
Hajamba kapott a szél. Vasmarokkal szorította a fürtöket, míg ujjaival szemtelenül markolt a testembe. Cirógatta ezt a bűnös testet. Üvöltött a zene, talán már károsan hangos volt, de nem tehettem mást. Azt akartam, hogy csak a ritmus visszhangozzon az elmémben, hogy ne legyenek bűnös gondoltaim, hogy egyszer se gondolhassak arra a fiúra, akinek szőke fürtjei képesek voltak az őrületbe rángatni.
Ahogy az utolsó mondat eljutott a tudatomig hisztérikus nevetés tört elő belőlem.
And tonight I'm alive, ain't a dollar sign, Guaranteed, I can blow your mind.
Traktálta a fülembe az énekesnő, hajamba túrva lélegeztem mélyeket, nem veszíthetem el a türelmemet!
Még hangosabbra tekertem a hangerőt és tovább szedegettem a lábaimat, a zene ritmusa a vérembe ivódott, dühös mámorban úszkálva futottam el a végzetem elől. Mindig ezt tettem, menekültem. Minden baj elől elfutottam, megbújtam az asztal mögött és naivan ittam anyám szavait. Nem szálltam szembe vele. De ez gyávaság lenne? Gyávaság tisztelni a szüleidet még akkor is, ha nem érdemlik meg? Gyenge lennék én emiatt?
If you don't like the way I talk, then why am I on your mind?
Az újabb szövegrészlet megint elfeledtette velem az előző gondolataimat, szemeim előtt egy sötét tekintet lebegett. Gúnyosan felnevetve futottam tovább. Valamiért azt éreztem, hogy a zene feltüzel. Eddig csendben folydogáló vérem felduzzadt, haragos folyóként szántotta fel ereimet. Buzgón vigyorogtam.
Az emberek bolondnak hittek, szemük kérdőn siklott az arcomra, de fittyet hányva rájuk, tovább mentem. A pálmafák árnyéka alatt a forróság már nem volt annyira elviselhetetlen, hatalmasakat kortyoltam a vízből, mely hűvös nektárként csordogált le a torkomon.
Épp haladtam volna tovább, mikor egy ismerős Kawasaki motor fékezett le mellettem. Nem foglalkozva vele újra a fülembe helyeztem az apró pöcköket és elindultam, hűen követett. Lépteimet megsokszoroztam, hallottam távolról, hogy a motor kissé erőteljesebben berreg. Vigyoromat nem tudtam lenyelni, a dal folyamatosan öntötte belém az energiát. Pezsegtem.
Hirtelen két kar fonódott a derekam köré, szívem gyengéden megvonaglott. Csupasz bőröm felforrósodott ujjai nyomán, kábaságom nyomait elhamvasztva szakadtam el tőle. Sötét szemeivel rám ragadt. Elvigyorodott.
- Szia!
- Nem kéne Lewist pátyolgatnod? Hisz a legjobb barátod, nem? És éppen nem a legjobb ideét éli, részeg... Howl szerintem most menj el hozzá oké... és kopj le, meg menj innen és hagyj békén... hé ne közeledj!
Figyelembe se véve a szavaimat, csuklóim után kapott, apró pehelynek éreztem magamat vaskos karjai között.
- Mit csinálsz?
- Magammal viszlek.
- Mégis hova?
Egy vöröses tincset odébb tűrt az arcomból. Kissé közelebb hajolt, homlokáról lesodródó tincsei csiklandozták az arcomat, túl közel volt hozzám. Mélyen a szemeimbe veszett. Ujjaimat felvezettem a mellkasán, nyomuk mögött megfeszültek az izmok. Mosolyomat lenyelve taszítottam el magamtól, amire a válasza egy csalódott morgás volt. Nem feledkeztem meg barátnőmről, bemutattam neki és tovább szedegettem a lábaimat.
- Nem nekem kellesz – szólalt meg újból. Eltekintettem sérült szívemről.
- Na ne mond!
- Most megsértődtél?
Oldalra döntött fejjel nevettem fel, túlságosan valódinak hatott. Bevette, szemeibe sértődöttség villant, akkor ne is beszéljünk rólam. Szívem erőtlenül kalapált a mellkasomban, szomorú volt, hatalmas borús felhők csaptak otthont felette. Szavai akaratlanul sebeztek meg, nem gondolt bele a következményekbe, nem tudja az okokat.
- Lewis akart veled beszélni, nem értem mire ez a nagy bizalom – fröcsögte a hajába túrva. Féltékeny volt rám. Egészen másfajta mosoly terült szét az arcomon, ezekben a percekben nem annak a gőgös senkiházinak tűnt sokkal inkább egy kedves és játékos srácnak, akiért bomlottak az emberek. Valamiért még most is bomlottak utána.
- Elmondta neked, hogy tudod...
Rám emelte fakó tekintetét, szemei kusza zavarossága megbabonázott, csak most vettem észre azokat a furcsán vörös kis fonalakat, pupillája körül. Szép volt.
- Zavaros az egész, tudsz valamit a családjáról?
- Fogalmam sincs semmiről, Howl. Egyszer náluk aludtam, az apjuk nem volt otthon. Nagyon kedvesek voltak.
Leheveredett a fűre, fekete nadrágjának korca lejjebb csúszott, apró szelet tárult fel előttem a hátából. Lekaptam róla a szemeimet és óvatosan mellé heveredtem, figyeltem a megfelelő távolságra. Hitetlenül meredt rám, de csak megvontam a vállamat.
- Az apjuk egy idióta állat, le se szarja a családját. Egy nővel csalja Hazelt, aki erről mit sem sejt, de ezt még Lewis sem tudja.
Kétségbeesetten ömlöttek elő a szavai, elmesélte, hogy többször látta az apjukat azzal a nővel és nem egyszer gabalyodtak egymásba. Zavarodott volt, hangja néhol elcsuklott. Egy eddig elrejtett oldalát mutatta be, ami egyáltalán nem volt fényes. Furcsa sebeket hordozott magán, egyáltalán nem azt a tökéletes életet élte, mint azt én gondoltam. Lewis családi problémáiról áttért a saját családja történetére. Halkan beszélt, néha csakúgy elhallgatott. Recsegett, akár egy öreg rádió. Szörnyű volt hallgatni.
- Anya egyedül nevelt bennünket, apa korán elment.
- Miben halt meg?
Meglepte kérdésem. – Elütötték.
Nem kérdeztem többet, szemeivel mélyen az enyémekbe furakodott. Gondolom ilyenkor illene elregélnem a saját szenvedéseimmel töltött éveimet, de képtelen voltam megszólalni.
Minek is mondtam volna el? Hogy szánjanak? Nem akartam azt, hogy emiatt legyenek velem, jobb volt tudatlanságban élniük.
Felálltam, Howl pedig követett. Felpattant a motorjára és maga mögé pillantott.
- Ugye ezt most nem gondolod komolyan!
- Gyerünk, Grace! – nevem esetlenül gördült ki az ajkain, mégis a legszebb égkő hangzásával. Egyszerű nevem, egészen másfajta jelentést kapott magára. Gyönyörűnek hatott, többször akartam hallani. Bukfencező gyomorral ültem mögé, karjaimat óvatosan a dereka köré fontam. Nem csak én, de ő maga is megfeszült. Mély levegőt véve adott gyújtást a motornak, ami emiatt hangosan feldorombolt. Szívem megvonaglott. Fejemet a hátára simítva hallgattam a szél suhanását és a motor berregését. Libabőrős lettem a hűvös légtömegektől, de imádtam. Minden egyes percét mélyen magamba zártam.
Mikor a Rowland rezidencia elé leparkolt, gyorsan eleresztettem. Arcára egy gúnyos grimasz ült ki.
- Nyugi, Grace nem vagyok pestises.
Előző dallamossága elveszett belőle.
- Nem vagy vicces – húztam fel az orromat. Gunyoros hahotáját hallottam magam mögött felcsendülni, szívem apró darabokra bomlott. Újból.
Alighogy a ház küszöbére léptem, River felcsapta az ajtót és az ölelésébe zárt, apró meleg golyócskák futkostak végig a testemen. Felmelegedtem, elfelejtettem az előbb lezajlott eseményeket, hatalmas mosollyal ügettem be a házba, ahol Mrs. Rowland megvető pillantással jutalmazott. Nem tudom, hogy mivel nyertem el ennyire a szimpátiáját.
Lewis a kanapén fetrengett, szájából fehér, bugyborékoló nyál folyt. Undorodva nevettem fel, de még erre sem kapta fel a fejét. Mélyen aludt. Mögöttem felhangzott az a jól ismert mély hang, egy puszival köszöntette az anyját. Rám sem nézve futott fel a szobájába.
River legyintve vezetett a sajátjába.
- Várod?
Gondolataimat elszakítottam a szőke fiútól és kérdőn meredtem a takarító lányra.
- Bocs, lemaradtam. Mit várok?
Hangosan felnevetett, ujjait hajába vezette. A gardróbba dobott pár ruhadarabot, majd újból rám emelte ismerős sötét szemeit.
- Hát a bulit – dobott meg egy piszkos pólóval. Röhögve adtam vissza neki, vékony kezeit a derekára simította.
- Milyen bulit?
- Istenem, Roxy nem mondta? Lesz egy buli, amivel elbúcsúzunk a júliustól.
- Értem, és?
- Jössz.
Torkomon akadtak a szavak.
Kedves Olvasóim!
Egy újabb hét elteltével én egy újabb résszel érkeztem meg hozzátok! És hát mondhatok mást azon kívül, hogy köszönöm? Szerintem nem igazán :)
Amikor megláttam, hogy átléptük a 7.5K-s határt, azt hittem besírok. Komolyan, annyira jól esett látni. Na és most azért bevezetnélek titeket abba, hogy megvan a 199 követő, szent atya úristen egy és meg van a 200!! Húúú most csak meresztgetem a szemeimet!
Remélem tetszik nektek ez a rész és megajándékoztok pár szóval :)
Puszi Kira!