-Te meg mit akarsz itt?
-Hiányzott a szeretetteljes Sadie, mi mást?-mondta szórakozottan.
-A "szeretetteljes Sadiet" holnap újra láthatod-csak ennyit mondtam és már rá is akartam csukni az ajtót, mikor Brooke hangját hallottam meg magam mögött.
-Sadie, engedd be a barátomat!-de ekkor már becsuktam az ajtót.
-Engedd be magad, ha már ennyire azt akarod, hogy itt legyen.
-Hogy tudsz ennyire irigy lenni?-Hmm, persze én...De inkább befogtam a számat és helyet adtam Brookenak, aki egy vigyorral és egy nagy lendülettel kinyitotta az ajtót az ő imádottjának, majd visszamentem a kajámhoz. Már otthon sem volt nyugalma az embernek ettől a tökfejtől. De amíg Brooke és Ash között ez ment, muszáj volt beletörődnöm és ahogyan csak lehetett elkerülni őt.
-A szobámban leszünk és nem akarom, hogy bárki is zavarjon minket!-mormogta Brooke, miközben feltrappolt a lépcsőn Ashel.
Mintha én csak úgy megjelentem volna a szobájában, amikor épp Ashel...bármit is csináltak.
Másrészről viszont elég vicces lenne, ha én...
Nem, inkább nem.
Vagy?
Türelmesen vártam pár percet, majd lábujjhegyen felosontam Brooke ajtaja felé, egy icipicit hallgatózni. Fülemet a fehér fához préselve koncentráltam. Csak tompa mormolásokat hallottam és egyszerűen nem értettem semmit.
De, pillanat!
Ez meg mi volt?
A szemeimet összehúztam és próbáltam jobban hallgatózni.
Ez...ez...
Brooke sírt?!
Ijedten kikerekedtek a szemeim és hátraléptem egy lépést. Brooke már olyan hangosan zokogott, hogy hallgatóznom sem kellett, mert már a folyosón hallani lehetett.
-Itt meg mi folyik?-kérdezte hirtelen apa mögülem, aki biztos azon csodálkozott, hogy miért állok olyan mereven Brooke ajtaja előtt, mint egy kőoszlop.
-Öhm...Igazából fogalmam sincs-suttogtam.
-Sír?-kérdezte aggódva, mikor ő is meghallotta a Brooke szobájából kiszűrődő hangokat. Idegesen az ajtóhoz indult, de még pont vissza tudtam fogni, mielőtt csak úgy berontott volna.
-Ash van bent-suttogtam sokatmondóan.
-Oh-egy megilletődött arckifejezés termett a fején.
-Gondolod, hogy szakított vele?-kérdeztem halkan. Apa csak megvonta a vállát.
-Nem tudom-motyogta, majd készült elmenni-De ez az ő dolguk. Gyere, majd úgy is meg tudjuk mi történt-egyik kezével átkarolt és elhúzott Brooke szobájától.
Visszamentem a szobámba és belemélyedtem a gondolataimba. Aggódtam. Mi van, ha Ash tényleg szakított vele? Engem hibáztatna Brooke? Lehet, hogy tényleg én voltam a hibás? Természetesen még mindig nem tartom Asht a nővéremhez illő pasinak. Abszolút nem. De azt sem akartam, hogy miattam menjen tönkre ez a kapcsolat.
Abban a percben világossá vált, hogy tök mindegy mi lesz, Brooke akkor engem fog hibáztatni érte. Mert neki nyilvánvaló volt, hogy én vagyok a probléma és nem Ash.
Ilyen nyugtalanul, mint voltam, nem tudtam egy helyben csak ücsörögni, hanem elkezdtem fel-alá járkálni, mint egy tigris a ketrecben.
Ha csak tudtam volna, hogy épp miről beszéltek...Miért sírt Brooke az előbb? Nem bírtam ki ezt a bizonytalanságot!
Abbahagytam a gondolkodást, majd lendületesen kinyitottam az ajtómat és...
Fogalmam sem volt, hogy mit csináltam volna, ha előttem Brooke ajtaja nem nyílt volna ki, pont abban a pillanatban.
A szobából egy kuncogó Brooke és egy vigyorgó Ash jött ki.
Mi az ördög...?
Zavarodottan álltam az ajtómban és nyitott szájjal csak bámulni tudtam őket.
Hogyan...? Mi...? De ez nem lehet.
Brooke még pár perccel ezelőtt csak bőgött, mint egy láncra kötött kutya, most meg...kuncogott?!
Mikor a gerlepár észrevett engem, csak -kéz a kézben- bámultak rám. Brooke szája egy mosollyá alakult, miközben Ashhez fordult, egyik kezét az arcára helyezte és közel húzta magához, majd olyan szenvedélyesen csókolta meg, mintha nem lett volna holnap.
Ezt tényleg nem tudtam tovább nézni. Szó nélkül megfordultam, bementem a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót.