Az idő lassan vánszorgott, sehogy sem akarta elsietni a dolgot. Pontosan négy óra negyvenkét perce és harminchárom másodperce léptem át a házam küszöbét. Talán ez az egy lépés megfogja változtatni az életemet? Arizonát alig pár órája hagytuk el, az állam végét jelző kis, zöld táblácskáról még egy fényképet is készítettem az ócska telefonomon.
Felemelő érzés volt átlépni a határt. Úgy éreztem abban a percben, hogy végre elszakadtam azoktól a súlyoktól, amik annyi éven keresztül nehezedtek a vállamra. Újnak éreztem magamat.
Tekintetemmel az utat lestem. A poros betonrengeteg mellet egy apró kis zöld tábla jelezte, hogy behajtottunk egy városba. Lordsburg. Annak ellenére, hogy a falu nagyjából egy utcából állt a pezsgése még engem is felderített. Figyeltem a lenge ruhában sürgő mosolygós embereket és hirtelen én is arra vágytam, hogy részese lehessek ennek a közösségnek.
A házak igazi western stílusúak voltak, kissé megtépázottak mégis takarosak. A messzeségbe nyúló narancssárga, salakos föld - ami egyenlő volt a pusztasággal -, és mégis ott volt ez az aprócska falu, ahol az emberek nem törődtek a forrongó meleggel, a kietlen tájjal. Boldogak voltak.
Visszanéztem apámra, azóta sem szólalt meg, az unalom lassú barátként mászott rám. Bárhogy helyezkedtem el kényelmetlen volt és még az út negyedénél sem jártunk. Pontosan 31 óra az odatartó út, persze az éjszaka folyamán megállunk majd egy motelben, vagyis nagyon reménykedtem benne.
Ásítva dőltem az ülésre. Megdörgöltem a szemeimet, mert nem akartam elaludni, számomra az ilyen kis városok színesítették meg az egész utazást, de az unalom rám se hederítve elárasztott. Mosollyal az arcomon aludtam el.
. . .
Mikor felnyitottam a pilláimat már réges-rég az éjszaka óráiban tapostunk. Ujjaimmal a hűs üvegre tapadtam és hatalmasra dülledt szemekkel figyeltem azt a kietlen tájat, ami körbeölelt minket. A végtelenségbe nyújtózkodó sötét ég, amin egyetlen egy felhő sem pihegett, egyedül a megannyi fényes csillag leheletkönnyű tánca.
Szívem a torkomba ugrott, mert az agyam képtelen volt felfogni a látottakat. A messziségben lengő csupasz hegyoldalak, az utakat átugráló ördögszekerek. Mind-mind felpezsdített, ez a mágikus látvány már-már túlságosan sok volt az elmémnek.
Az utak üresek voltak, sehol egy lámpa csak a kocsi fényszórója világította meg a betonrengeteget, amin végigsiklottunk. Az idő teljesen lehűlt, de ez a kettős is csak tovább ébresztgette bennem azt a kellemesen borzongós érzést-
Apu ásítva lehajtott egy motel parkolójába. A vörös fénnyel izzó MOTEL szócska kirítt a homályos sötétségből. Az épület egyemeletes volt, egészen ápolatlan mégis rengeteg kocsi parkolt le előtte. Egy rozoga autóban még egy vadul összeolvadó párt is kiszúrtam. Elfintorodva pillantottam apámra, aki a zsebében matatott a pénztárcája után.
A neonfényű felirat pislákolni kezdett, majd hirtelen kialudt. Percek elteltével zizegve kelt újból életre. Apám gyorsan végigsimított az autó karosszériáján. Elindult a motel tulajdonosa felé.
Nem mentem utána, sokkal jobban lefoglalt az ég kémlelése, de ezt mások nem így gondolták. Egy részeges fiú dülöngélt oda hozzám, a tömény pia szaga arcul csapott. Én részegedtem le tőle.
Homályos, zöld szemeit lassan rám emelte, szégyentelenül végigmért. Unottan összefontam mellem alatt a karomat, tekintete azonnal oda is vándorolt. Nem értem mit bámult, nem voltam több egy deszkánál. Kajánul vigyorogva ragadta meg a vállamat, felszisszentem.
- Szissza – sziszegte, ahogy értettem igazából cicát akart mondani. Felhúzott orral meredtem rá, totál részeg. – Mér' álldogálsz itt egyedül?
- Közöd?
- Éles a nyelved.
- A karom lesz nem sokára éles, ami arcon csap! – dühödten löktem el magamtól. A fiú hátratántorodott, a földre rogyva terült el.
Bágyadtan felvihogott.
- Ne is foglalkozz vele! – egy ismeretlen hang szólalt fel mögülem. Egy őszülő kobak, mögötte pedig apám.
- Nem is akartam.
Elnevette magát, majd a fiú segítségére sietett. Kissé bűntudatom volt, hogy csakúgy hagytam, hogy a földre essen, de mentségemül szolgáljon az, hogy letapizott, igen rossz helyeken.
- Néha elveszti a fonalat ezér' bérug! – akcentusa volt, felkuncogtam, majd apámatt követve felmásztam a kis lépcsőn. – Má' megint mibe keveredtél, fiam?
A férfi hangja kétségbeesetten hangzott föl, a srác csak vihogott egyet, majd kiadta gyomra tartalmát. Fintorogva kúsztam feljebb. Úgy látszik nem csak velem csesz ki az élet.
Apa kinyitotta az egyik rozoga faajtót és a kezembe nyomta a kulcsot. Ügyetlenül megpaskolta a karomat és már el is tűnt a szomszédos szobában. Bérelt nekem egy külön szobát? Akaratlanul vont melegségbe a tette.
A falak piszkosfehérek voltak, néhány összetört képet akasztottak a mocskos falakra. A padlón hatalmas csótányok mászkáltak, míg a fülem mellett egy méretes bogár döngicsélt el. Ijedten szorítottam a számra a kezemet. A hatalmas bogár a falra tapadt, ezúttal már nem mozdult meg. A lámpát felpattintva egy halvány fénycsóva vette körül a szobát. A szemfüles szúnyogok azonnal a lámpafényéhez szédelegtek és zümmögve várták, hogy megkóstolhassák a véremet.
A mosdóba sétáltam. A csempe itt sem volt jobb állapotban, de próbáltam kizárni a mocskot és az arcomról lemosva az utazás során összeszedett koszt meg is indultam a kemény ágy felé. A lepedő bűzölgött, a paplanon különös sárga foltok voltak, nem akartam tudni, hogy mik történhettek ezen az ágyon. Végül az álmosság úrrá lett rajtam és a kemény matracra fektetve a fejemet hagytam, hogy megint az álmok mezejére lépjek. A mai napon másodszorra is.
. . .
Amint lehunytam a szememet, az ajtón máris dörömbölni kezdett valaki. Apám volt az. Indulnunk kellett-
Felkapkodtam magamra a gönceimet és sietve rontottam ki a szobából. Az ajtó majdnem kitört a helyéről, szerencsére valamilyen szögecs a helyén tartotta. Az előző fiú már sokkal jobban festett, arca attól még sápadt maradt. Zöld szemeit rám kapta, nem szólt semmit, láttam a szemein a megbánást, de nem foglalkozva vele az autóba léptem.
Apa gyújtást adott a motornak. Éreztem még, hogy a srác szemei engem kutatnak, de a motellel együtt mindent hátra hagytunk.
Pontosan 22 óránk volt még utazni, ami azt jelentette, hogy éjszakára már Orlandoban is leszünk. Az új otthonomban. Kettős érzelmek csapongtak bennem, vagy egy újabb pofont fogok begyűjteni az élettől, vagy pedig ez lesz az első igazi ajándéka számomra. Tiszta szívből reménykedtem abban, hogy a második opciót válassza.
A sötét égbolt órák múltán lassan felengedett. Keleten a sötét rengeteget felváltotta egy meseszép árnyalatú, üdítő kékség. Telefonommal lőttem pár képet, bár korántsem adta vissza ugyanazt a hangulatot.
Unalmam újra maga alá gyűrt, de szemeimre ezúttal nem férkőzött álom. Szívesen elmerültem volna egy csodálatos világban, ám ennyire szerencsés még én sem lehettem. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék, legszívesebben olvastam volna, de könyv nem volt a közelben. Felmordultam, mikor apám telefonja megszólalt. Kíváncsian lestem a hatalmas kijelzőre, ahol egyetlen egy szócska virított. Abby.
Torkomban hatalmas gombóc keletkezett. Megnyugodtam, hisz ez azt jelentette, hogy életben van, de másrészt rettegtem ettől. Nem akartam többé rágondolni, elásni a múltamban, ez volt számomra a cél.
Apám kérdőn nézett rám, bólintottam. Elhúzott valami zöld kis pöcköt, amitől anya reszketeg hangja felhangzott. Kihangosította.
Megmerevedtem ültömben, tudtam, hogy nem lát és még arról sincs fogalma, hogy hallom a szavait. Lélegzet visszafojtva hunytam le a szemeimet.
- Abby?
- George azonnal hozd vissza a lányomat! – üvöltötte anya teli torokból a készülékbe. Könnyek csípték a szememet, szipogva morzsoltam el őket.
- Abby...
- Te csak ne Abby-zz engem! Hozd vissza azt a kicseszett gyereket, vagy feljelentelek!
Apám teste megmerevedett, majd ajkaira egy gúnyos mosoly ült ki, szemeivel még mindig az utat figyelte.
- Abby az adu ász nálam van! – kuncogott fel halkan. Rémisztő volt.
- Miről beszélsz?
- Grace az össze füzetét teleírta, egyetlen szó virít minden oldalon. Na, szerinted melyik?
- Gyűlöllek George, gyűlöllek!
- Majdnem, Abby, majdnem. Egyetlen egy szót írt le mindenféleképp, néha még szívecskéket is rajzolt rá. Találgass, Abby!
- Gyűlöllek... - Anya hangja megbicsaklott.
- Nem, Abby az a szó az Utálom volt. Szerinted a gyermekvédelmiek ezután hozzád rakják őt? Ezt elbuktad, Abby!
- Gyűlölle...
A szó itt félbeszakadt, mert apám lerakta a telefont.
Lefagyva emésztgettem a szavait. Soha többé nem mehetek anyához, ennyi volt. Könnyeim maguktól megeredtek, mégis miért sírok? Hisz örülnöm kéne! De, ahogy szemeim előtt megjelent anya összetört képe, akaratlanul kezdtem önmarcangolásba. Hogy lehetek ilyen felelőtlen? Vele kellett volna maradnom, minden káromlás ellenére is! Hisz felnevelt, ételt és italt rakott elém, ezek után, hogyan gyűlöljem?
Szemtelen kölyök voltam, aki még csak nem is tisztelte a szüleit. Egy fölösleges kamasz!
- Apa...
- Nem Grace! Elég lesz ebből! Nem ugorhatsz anyád minden szavára! Ha visszamennél, mi fogadna? Ugyanaz! Újra át akarod élni, hogy anyád minden nap a földbe döngöl? Tudod mi lesz ennek a vége? Öngyilkosság!
Szavai tőrként hasítottak belém. Igaz, gondoltam már az öngyilkosságra, hisz én voltam Ms. Fölösleges, azaz lószarnak sem kellettem volna. De sosem döntöttem így, küzdöttem, most is ezt kéne tennem nem? Megküzdeni egy jobb jövőért, nem pedig elmenekülni egy BMW-én.
- És tudod, Grace én nem fogom ezt engedni! Tudom, hogy szereted anyádat azon túl, amit veled tett. Tisztelsz minket, úgy is, hogy igazából nem is foglalkoztunk veled. Grace, te egy csodálatos lány vagy, akiben túl sok a jóság! És soha nem fogom megengedni azt, hogy valami szörnyűséget tegyél emiatt! Igen, nem vagyok jobb anyádnál, sőt talán rosszabb is, de valami jót akarok csempészni az életedbe, hagyd, hogy segítsek! Anyádat meg hagyd, megérdemli a sorsát. Higgy nekem nem téged hiányol, hanem azt, hogy valaki főzzön rá, hogy valaki takarítson, hogy valakin kieressze a dühét. Nem kellesz neki, Grace! – kiáltott rám. Szava szörnyen estek. Elfordultam. Sóhajtva túrt a hajába. – Bocsáss meg! Megint hülye voltam, nem akartam így hozzád vágni ezt az egészet, csak...
- Segíteni akartál – fejeztem be a mondatot. Gyorsan hátrapillantott, mint aki nem hisz a fülének. Lágyan elmosolyodva tekintett vissza az útra.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy senkinek sem kellesz, de ez hazugság! Ne tömd magadba ezeket, hibáztam mikor hozzád vágtam mindezt! Grace, te egy nagyon jó lány vagy és büszke vagyok rád, mert végül is az én kislányom vagy.
Remegő mellkassal és gyomorral szívtam magamba a szavait. Számítasz nekem. Jó vagy. Büszke vagyok rád.
Mind-mind olyan szó, amiket eddig nem hallottam. És nekem szánta őket. Halvány mosollyal az arcomon elfogadtam a sorsomat, melyben anyám helyett apám lett és Arizona helyet, pedig Florida. Nem is olyan rossz csere.
- Rendben.
- Rendben? – csillantak fel a szemei. Nevetve bólogattam.
- Igen apu, rendben.
Kedves Olvasóim!
Tudom, mit ígértem, de egyszerűen nem volt időm frissíteni az újabb részt, bevallom a gimi első napjai teljesen elszívták az erőmet, de gondolom ez nektek sem volt másképp. Elmondhatatlanul örülök ennek a hétvégének :D
Annak pedig méginkább, hogy a sztorit azért néhányan kedvelik, tudjátok egy írónak írtó sokat jelent egy-egy visszajelzés, amit magától értetődően bármilyen formában megtehetitek! Remélem ez a rész szóra fakaszt egyeseket, vagy talán csak csillagoztok párat :)
A részek sajnos csak hetente egyszer, mégpedig pénteken fognak érkezni :) sajnálom, de sokkal több időt kell ezúttal a tanulmányaimra fordítani. Remélem mindannyiótoknak "jól" teltek az első napok!
Puszi Kira!
Ut.: elképesztően köszönöm a 124 feliratkozót! Remélem hagytok magatok után egy kis nyomot! A történetben nem sokára beindulnak az események :)