Luo Binghe idejében elkezdte a vacsorát készíteni, hogy pont megfelelő hőmérsékletű legyen, amikor áthívja Shen Qingqiut. Nem túl meleg, nem is langyos, hanem a kettő között. Nagyra becsült Shizunjának tökéletesen ismeri az ízlését, tudja milyen állagúan szereti a legjobban a rizst és a húst. A rizs kicsit taknyos, éppen annyira, hogy a puhábbnál kicsit puhább legyen de ne lehessen könnyedén összenyomni, hogy krumplipüréként nézzen ki. A húst sóval, borssal és Shen Qingqiu egyéb kedvelt fűszereivel ízesítette, aztán vajon kellően puhára sütötte. Ablakot nyitott, jöjjön be a jó levegő és menjen ki a főzés kellemetlen részének szaga. Megterítette az asztalt, két tányér, pohár, evőeszközök. Minden tökéletes.
Tekintete nosztalgikusan akadt meg a régi láboson, ami a mosogató melletti műanyag, nyitható szárítón száradt a tűzhelyen. Keserédes mosoly ült ki arcára.
Régen volt, már kilenc éve, akkor költözött be Shen Qingqiu a szomszédba. Luo Binghe akkor volt kilencéves, Shen Qingqiu huszonegy. Binghe egy éve lakott a lakásban. Anyja halála után apjához került, aki külföldön dolgozik, és nem akarta magával vinni fiát, akivel sosem törődött egyébként sem. Binghét mindig is csak az egyéjszakás kalandjának kellemetlen utóhatásának tartotta, amit a kaland női része nem volt hajlandó elvetetni. Annyiban letudta apai feladatkörét, hogy vett egy szerény lakást Binghe nevére és minden hónapban küld neki elegendő pénzt.
Luo Binghe alig-alig tudott főzni, csak szerény ételeket, amiket anyjától jegyzett meg. Egyik este vacsorát próbált főzni. Ügyetlen ifjú volt, ahhoz is székre kellett állnia, hogy a konyhaszekrényből, lábujjhegyre állva levegye a tésztát. Elég magas volt, hogy feltegye forrni a vizet a tűzhelyre, de ahhoz nem volt elég erős, hogy fél kézzel megtartsa, míg a másikban a szűrőt tartja a mosogató felett. Ennek eredményeképpen a lábos kicsúszott a kezéből és leforrázta a bal kezét. Hangosan sikítva esett a földre fájdalmában. A lábos egy az egyben a mosogatóba esett. Luo Binghe keservesen sírt, soha nem forrázta le magát, pláne nem ennyire. Bal keze valósággal égett, szúrt. Reflexből a mosogató felé pattant, hogy jéghideg vizet folyasson kézfejéje és csuklójára, de ahogy a víz a pírral borított bőrt érte, még jobban fájt, semmivel nem lett jobba vagy csak egy kicsikét kellemesebb. Elzárta a vizet és a földre rogyott, előre-hátra hintázva magát. Nem tudta, mit kéne tennie. Anyukája néhányszor picit leforrázta magát, de akkor mindig víz alá rakta kezét, aztán jobb lett. Nem értette, neki miért nem.
Hirtelen kopogás ütötte fülét a bejárati ajtó felől. Nem érdekelte, bárki is legyen az. Luo Binghe egy emberre vágyott, az anyukájára, akiről tudta, hogy sosem kapja vissza, sosem látja újra. Másodpercekkel vagy percekkel később, a kopogás megszűnt, a bejárati ajtó kinyitódott és egy ismeretlen felnőtt férfi térdelt le mellé.
- Hé, fiú, a szüleid hol vannak? - kérdezte az idegen férfi. Rögtön felmérte, hogy Binghe egyedül van a lakásban, ahogy azt is, hogy baj történt.
Binghe rázta a fejét. Zokogott, taknya-nyála folyt megállíthatatlanul. Az idegen felállt, keresett egy tiszta rongyot és megnyitotta a csapot. Visszatért Luo Binghe mellé és bár rettentően fájt neki, a kezére borította a jéghideg borogatást. Binghe ellenkezett, csapkodott szabad kezével, de a férfi elhessegette.
- Ne szedd le, jót tesz! Csak várj egy kicsit - mondta. - Szüleid hol vannak? - próbálta szóra bírni a fiút, egyben elterelni másfelé gondolatait.
Binghe rázta a fejét. Hangosan szipogott egy nagyot. - Nincsenek!
- Dolgoznak? Van elérhetőségük? - faggatta tovább a fiatal férfi.
- Nincs - sírta. - Senki nincs.
Az idegen szemei elkerekedtek. - Teljesen egyedül élsz itt? - Binghe bólintott. - Gyere - állította fel Binghét a földről. - Elviszlek a kórházba. - Binghe megint csak rázta a fejét. Nem akart kórházba menni, pláne nem egy idegennel. A férfi Binghe vállára tette a kezét. - Muszáj megnéznie egy orvosnak. Ott tudnak érzéstelenítőt adni.
Binghe, ahogy jobban megnézte a férfit, nem is tűnt annyira idegennek. Aztán eszébe jutott, ő a szomszédja. Nagyon fájt a keze, és a szomszéd nem teljesen idegen. Beleegyezett, hogy elvigye. A férfi, ha röhejesen nézett ki, ha nem, felemelte Luo Binghét, aki karjaival és lábaival belé kapaszkodott, mintha egyetlen mentőöve lenne, akin az élete múlik. Iratokkal és lakáskulccsal, elvitte a kórházba. Ott kiderült, a többé nem idegen férfinak Shen Qingqiu a neve. Shen Qingqiunak is kiderül, a kis szakács neve Luo Binghe. Binghe kezét megvizsgálta az orvos. Kiderült, szerencsére jobb, mint ahogy érződik. Érzéstelenítette egy időre, aztán hazaküldte azzal, hogy borogassa, és ne tegyen rá semmit. Az esetleges hólyagot pedig ne nyomja ki, ne szúrja ki, és ha magától jön is le a hólyag, akkor se szedje le, mert elfertőződhet. Hazafelé már saját lábán ment, nem Shen-gege vitte. Mivel jobb állapotba került, kicsit beszélgettek. Binghe elmondta az otthoni helyzetét. Shen Qingqiu nem kommentálta, mennyire felelőtlen apának tartja az ilyet. Sőt, nem is érdemelné meg, hogy egyáltalán apának nevezze.
A lakáshoz visszaérve, Binghe gyomra korgott az éhségtől. Az iskolában kapott ebédet, de csak egy tányérral ehetett, a vacsorája pedig kiömlött a mosogatóba. Ismét sírás határára került.
- Ülj le - mondta Shen Qingqiu. - Csinálok neked... vacsorát.
Luo Binghe engedelmesen leült, a kanapén várakozott harminc percet, míg végül Shen Qingqiu szólt neki, hogy jöjjön ki. Asztalhoz ült, előtte pedig egy tányér gőzölgő... fogalma sincs, mi volt. Fénykorában talán tészta lehetett, de akkorra már valami barna "izé" lett hússal, kissé ijesztő látványt nyújtva. Shen Qingqiu égő arccal ült a másik oldalon. Soha nem volt a főzés magaslatán. Luo Binghe fogta a villát és evett egy falatot a meleg ételből.
Binghe szemei az elmúlt könnyektől még vöröslöttek. Apró cseppek jöttek szeméből, az ételre csöppenve. Shen Qingqiu egyből vízért szaladt és tette le Binghe elé. Binghe szipogott egyet.
- Sajnálom - mondta bűnbánóan Shen Qingqiu. - Nagyon rosszul főzök, de azt nem hittem, hogy ennyire.
Luo Binghe még egy falatot evett.
- Binghe, nem kell erőltetned! Ne edd meg, ha ennyire rossz.
Binghe fejét ingatta. Lenyelte a falatot, aztán szóra nyitotta száját.
- Köszönöm - mondta rekedtes hangon. - Köszönöm.
Az ételnek bűnrossz íze volt, Binghe mégis úgy tömte magába a meleg ételt, mint aki sosem nem evett azelőtt.
Luo Binghe mosolygott az emléken, az első találkozásukon. Régi történet. Nem sokkal utána kezdte shizunnak hívni, miután megtudta, hogy tanár szeretne lenni. Onnantól kezdve nem volt számára kérdés, nem nevezheti máshogy, csakis Shizunnak.