Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

22.fejezet - Kezdet...

Kezei olyanok voltak, mint két nagy, fehér pók; természetellenesen hosszú ujjaival gyöngéden végigsimított mellkasán, karjain, arcán. Vörös szeme, melyben a pupilla csupán vékony rés volt, mint a macskáéban, most még fényesebben izzott. Hajlítgatni kezdte ujjait, s diadalittas révülettel meredt felemelt kezére. Nem törődött se Féregfarkkal, aki vérző kézzel ott vonaglott mellette a földön, se a hatalmas kígyóval, ami most ismét felbukkant, s sziszegve róni kezdte a köröket Harry és a sírkőoszlop körül. Helyette a talár zsebébe süllyesztette póklábujjú kezét, és előhúzott egy varázspálcát. Azt is megcirógatta, azután felemelte, és Féregfarkra szegezte. A férfi azon nyomban felemelkedett a földről, nekivágódott Harry mellett a sírkőoszlop oldalának, és leroskadt a tövébe. Úgy hevert ott, akár egy síró rongykupac. Voldemort éles, hideg, kegyetlen kacajt hallatott.

Féregfark talárja csillogott a vértől; abba csavarta csonka kezét.
- Uram... - nyüszítette -, kegyelmes uram... megígérted... a szavadat adtad...
- Nyújts a kezed - vetette oda Voldemort.
- Ó, nagyúr... köszönöm, köszönöm...
Féregfark felemelte a vérző csonkot, de Voldemort kinevette.
- A másik kezedet, Féregfark.
- Könyörgök, uram... könyörgök...
Voldemort lehajolt, megragadta Féregfark bal karját, és a könyökéig felgyűrte rajta a talár ujját. Élénkvörös, tetoválásszerű képet pillantottam meg a férfi bőrén - ugyanaz a kép volt, ami a Világkupadöntő utáni éjszakán az égre emelkedett: a Sötét Jegy. Voldemort szemügyre vette a bélyeget, ügyet sem vetve Féregfark keserves zokogására.
- Kirajzolódott - szólt halkan. - Észre kellett venniük... most majd kiderül... most meglátjuk...
E szavakkal rányomta hosszú, fehér mutatóujját Féregfark jegyére.
Voldemort gonosz elégtétellel az arcán felegyenesedett, felszegte fejét, és körülnézett a sötét sírok között.

- Már érzik - suttogta, izzó vörös szemét a csillagokra függesztve. - Vajon hányan lesznek a bátrak, akik visszatérnek? És hányan az ostobák, akik nem?
Voldemort elkezdett fel-alá járkálni Harry és Féregfark előtt.
- Néhai apám földi maradványain állsz, Harry Potter - sziszegte halkan. - A mugli apám porladó tetemén... Bolond volt... akárcsak a te drága jó anyád. De mindkettőnek hasznát vettük, nem igaz? Anyád megmentett téged az élete árán... Én megöltem apámat, és lásd, holtában milyen jól jött nekem...
Voldemort újra felnevetett. Folytatta a járkálást, tovább fürkészte a környéket, s a kígyó is tovább rótta köreit a fűben.
- Látjátok azt házat ott a dombon? Ott lakott az apám. Az anyám, aki itt élt a faluban, beleszeretett. De mikor elmondta apámnak, hogy boszorkány, az elhagyta őt... mert apám irtózott a mágiától... Elhagyta anyámat, és visszatért a szüleihez, még mielőtt a világra jöttem... Anyám belehalt a szülésbe, s én egy mugli árvaházban nőttem fel... de megesküdtem, hogy megkeresem apámat... bosszút álltam rajta, a bolondon, akitől ezt a nevet kaptam... Tom Denem...

Voldemort tovább sétált, sírról sírra járatva pillantását.
- Nosztalgikus történeteket mesélek a családomról? Lám, lám, kezdek érzelgőssé válni... De nézzétek! Itt jön az igazi családom...
A levegő egyszerre megtelt köpönyegek suhogásával. A sírok között, a tiszafa mögött, minden sötét helyen varázslók hoppanáltak. Valamennyi érkező csuklyát és álarcot viselt, és egyenként elindultak Voldemort felé. Lassan, tétován közeledtek, mintha attól félnének, hogy amit látnak, csak káprázat, nem a valóság. Voldemort némán állt, és várta őket. Aztán az egyik halálfaló térdre ereszkedett, odakúszott Voldemorthoz, és megcsókolta a talárja szegélyét. Undorító.
- Nagyúr... kegyelmes uram... - motyogta.
A többi halálfaló ezután ugyanígy tett; mindegyik térden csúszva megközelítette Voldemortot, megcsókolta a nagyúr talárját, majd térdelve visszahúzódott, s végül felállt, elfoglalva helyét a néma körben, amely magába zárta Tom Denem sírját, Harryt, Voldemortot, engem és a nyögdécselő, vonagló Féregfarkot.