Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

2.fejezet - Zsupszkulcs

Mikor éreztem, hogy a pörgés lassul, óvatosan kinyújtottam a kezem. Sikerült négykézláb landolnom, így elkerültem, hogy arccal előre kizuhanjak Weasleyék konyhai tűzhelyéből.
- Megette? - kérdezte izgatottan Fred, miközben talpra segített.
- Igen... De mi volt az?
- Nyelvnyújtó nyalánkság - felelte sugárzó arccal Fred - George-dzsal fejlesztettük ki, és egész nyáron kerestük kísérleti alanyokat, akiken kipróbálhatjuk...
A zsúfolt kis konyhában kitört a nevetés.
A fényesre sikált faasztal mellett Ronon és George-on kívül még két vörös hajú fiatalembert ült. Sosem találkoztam még velük, de gyanítottam, hogy ők lehetnek Bill és Charlie, a Weasley szülők két legidősebb fia.
A közelebb ülő fiatalember széles mosollyal kezet nyújtott.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Cami.
Kezet ráztunk, és megállapítottam, hogy kérges a tenyere. Biztos ő Charlie, aki sárkányokkal foglalkozik Romániában. A zömök, keménykötésű ifjú alkatában inkább az ikrekre hasonlított, semmint a nyúlánk Ronra vagy Percyre. Széles, mosolygós arcát olyan sűrűn borították a szeplők, hogy cserzett bőre sötétbarnának tűnt tőlük. Egyik karját nagy, fényes égésnyom csúfította el.
Bill is felállt, és mosolyogva kezet ráztunk. Ez a találkozás kellemes csalódást volt számomra; csak annyit tudtam Billről, hogy a Gringotts Varázslóbanknak dolgozik, és iskolaelső volt a Roxfortban. Talán ezért, Percy idősebb másának képzeltem el Billt: egy megrögzötten szabálymániás fickónak, aki imád parancsolgatni. Bill jófej srácnak tűnt. Magas volt, hosszú haját copfba kötve viselte, s fülbevaló gyanánt egy karikára erősített hosszú, görbe állatfogat hordott. Öltözéke alapján egy kemény rockegyüttes tagja is lehetett volna, csak épp a csizmája nem marha- vagy disznó-, hanem sárkánybőrből készült.
Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, halk pukkanással ott termett George mellett Mrs. Weasley. Még soha nem láttam ilyen dühösnek.
- Ez egyáltalán nem volt vicces! Mi a ménkűt adtál annak a mugli gyereknek, Fred?
- Adtam? - vigyorgott Fred - Nem adtam én neki semmit. Csak ott felejtettem egy cukrot... Tehetek róla, ha megette? Én nem kínáltam...
- Szándékosan dobtad el a jelenlétében! - dühöngött Mrs. Weasley - Sejtetted, hogy meg fogja enni!
- Mekkora lett a nyelve? - kérdezte mohón George.
- Több mint egy méter hosszú volt! - vágtam rá - Ez nem vicces!
Két lány lépett be a konyhába: az idősebbik, egy bozontos, barna hajú lány, Hermione Granger volt, a fiatalabb, vörös hajú pedig Ron húga, Ginny Weasley.

Lassan leszállt az este. Mr. Weasley gyertyákat varázsolt az asztalra, s mire elfogyott a desszert gyanánt feltálalt házi eperfagylalt, az első éjjeli lepkék is megjelentek az apró lángok körül.
Ron lopva végignézett az asztaltársaságon, s mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyel rá, felénk fordult:
- Na meséljetek: van valami hír Siriusról?
Hermione is a fülét hegyezte.
- Igen - felelte halkan Harry - Kétszer is írt. Úgy tűnik, jól van. Tegnapelőtt küldtem neki egy levelet; lehet, hogy még itt megkapom a választ.
- Ejnye, hogy elszaladt az idő - szólalt meg Mrs Weasley az órájára pillantva - Már rég ágyban volna a helyetek, hiszen pirkadatkor indulnotok kell a mérkőzésre. Harry, Camilla ha itt hagyjátok nekem az iskolai listát, holnap a ti holmijaitokat is megveszem az Abszol úton. A többiek listája már nálam van. Nem hinném, hogy a meccs után lesz még időtök vásárolgatni, hiszen a legutóbbi döntő is öt napig tartott.
- Tényleg? - lelkesültem fel. - Remélem, most se lesz rövidebb!
- Én bízom benne, hogy rövidebb lesz - szólt szenteskedő képpel Percy. - Még belegondolni is szörnyű, mit találnék az íróasztalomon, ha öt napot mulasztanék.
- Talán megint egy adag sárkányganéjt - szólt Fred.
- Az szervestrágya minta volt, és Norvégiából küldték! - vágott vissza lángoló arccal Percy. - Tévedésből került az asztalomra!
- Nem volt ott semmi tévedés - súgta Fred, mikor felálltunk az asztaltól - Mi küldtük neki a trágyát.

Mikor Mrs Weasley felébresztett, úgy éreztem, mintha 10 perc sem telt volna el azóta, hogy elaludtam.
Odakint még sötét volt az ég. Ginny motyogva bizonygatta, hogy már felébredt, s a másik ágyon Mio is mocorogni kezdett.
- Máris reggel van? - dörmögtem.
Hunyorogva, némán felöltöztünk, majd ásítva-nyújtózkodva elindultunk lefelé a lépcsőn.
A konyhában a Weasley szülők és a fiúk már vártak minket.
- Miért kellett ilyen korán felkelnünk? - nyafogta Ginny, miközben szemét dörzsölgetve lehuppant egy szabad székre.
- Mert sétálnunk kell egy kicsit - felelte Mr. Weasley.
- Sétálnunk? Csak nem gyalog megyünk a meccsre?
- Ugyan, dehogy, akkor soha nem érnénk oda - mosolygott Mr. Weasley - Tényleg csak egy rövid sétáról van szó. Tudod, ha sok varázsló gyűlik össze egy helyen, fokozottan fennáll annak a veszélye, hogy a muglik észrevesznek minket. Egyébként is óvatosnak kell lennünk, bárhova utazunk, de most, hogy a Világkupára...
- George! - csattant fel váratlanul Mrs Weasley. Valamennyien összerezzentünk.
- Tessék? - nézett fel a megszólított gyanúsan ártatlan képpel.
- Mi van a zsebedben?
- Semmi!
- Ne hazudj!
Mrs Weasley George zsebére szegezte pálcáját, és így szólt:
- Invito!
George zsebéből számos apró, élénk színű tárgy röppent ki; utánuk kapott, de nem volt elég fürge, s zsebének tartalma az utolsó darabig Mrs Weasley kinyújtott tenyerén landolt.
- Megmondtam, hogy tüntessétek el ezeket! - dühöngött Mrs Weasley, felmutatva a tárgyi bizonyítékokat, melyek egyértelműen nyelvnyújtó nyalánkságok voltak - Megmondtam, hogy semmisítsétek meg őket az utolsó darabig! Gyerünk, ürítsétek ki a zsebeiteket! Mind a ketten!
Kínos jelenet bontakozott ki a konyhában. Kiderült, hogy az ikrek tekintélyes mennyiségű nyalánkságot szándékoztak kicsempészni a házból. Anyjuk begyűjtőbűbáj azonban valamennyit előcsalogatta.
- Invito! Invito! Invito! - harsogta Mrs Weasley, mire cukorkák tucatjai röppentek ki a legkülönbözőbb rejtekhelyekről: többek között George dzsekijének bélése alól és Fred farmernadrágjának felhajtásából.
- Fél évig dolgoztunk ezen a találmányon! - kiabálta elkeseredetten Fred, miután anyja könyörtelenül megsemmisítette az elkobzott nyalánkságkészletet.
- Hasznosabban is tölthettétek volna azt a fél évet! - vágott vissza Mrs Weasley - Akkor talán le tudtatok volna tenni még néhány RBF-et!
Az incidens a búcsúzkodásra is rányomta bélyegét. Mrs Weasley arca még akkor is piros volt a méregtől, mikor megcsókolta férjét, az ikrek pedig reggeli után se szó, se beszéd felkapták hátizsákjaikat, és köszönés nélkül kicsörtettek az ajtón.
- Érezzétek jól magatokat - szólt Mrs Weasley, majd a távozó ikrek után kiáltott - És próbáljatok rendesen viselkedni!
Fred és George válaszra sem méltatták. Nemsokára mi is kiléptünk a sötét udvarra.
- Jó utat! - búcsúzott Mrs Weasley - Billt, Charlie-t és Percyt dél körül küldöm utánatok.
Odakint csípős hideg volt. Még magasan járt a hold, s csak a horizont mentén húzódó halványzöldes derengés jelezte a pirkadat közeledtét.
- Hogyan tud ennyi varázsló odautazni anélkül, hogy a muglik észrevennék őket? - érdeklődtem.
- Ne is kérdezd! - sóhajtott Mr. Weasley - Ezt volt a legnehezebb megszervezni... de már a helyszín kiválasztása is problémát jelentett. Tudtuk, hogy a döntő előtt körülbelül százezer varázsló érkezésére kell számítanunk, s az is világos volt, hogy nincs akkora mágikus terünk, ahol ennyi ember elfér. Vannak bizonyos helyek, ahova a muglik nem tudnak bejutni, de képzeld csak el, mi történne, ha odacsődítenénk százezer varázslót az Abszol útra vagy a kilenc és háromnegyedik vágányra... Nem volt más megoldás, mint keresni egy elhagyatott lápvidéket, s kidolgozni az esemény muglibiztos lebonyolításának tervét. Hosszú hónapok óta az egész minisztérium ezen a feladaton dolgozik. Mindenekelőtt el kellett érnünk, hogy a nézők ne egyszerre, egy tömegben érkezzenek. Az olcsóbb jegyek tulajdonosainak ezért már két héttel a meccs előtt meg kellett jelenniük a helyszínen. A mugli közlekedési eszközök használatát is engedélyeztük, de csak korlátozott számú néző részére, nehogy a varázslók elárasszák a buszokat és vonatokat... ne feledd, hogy rengeteg külföldi mágus is érkezik, a világ minden tájáról. Persze rengetegen hoppanálnak; számukra keresnünk kellett egy alkalmas helyet, ahol észrevétlenül megjelenhetnek. Ha jól emlékszem, végül egy félreeső ligetet jelöltünk ki hoppanálási pontnak. Akik nem tudnak vagy nem akarnak hoppanálni, kereshetnek maguknak egy zsupszkulcsot. A zsupszeljárással embereket tudunk átvarázsolni egyik helyről a másikra, egy előre meghatározott időpontban. A módszer nagy előnye, hogy egy időben tetszőleges számú személy szállítható. Országszerte kétszáz zsupszkulcsot helyeztünk el. Most a legközelebbi felé tartunk... ott van a Hermelindomb tetején.
Mr. Weasley a Widra St. Capdel házain túlmagasodó sötét sziluett felé mutatott.
- Hogy néz ki egy zsupszkulcs? - érdeklődött Harry.
- Bármilyen formája lehet - felelte Mr. Weasley - Persze célszerű értéktelen, silány tárgynak feltüntetni, hogy a muglik ne kezdjenek el babrálni vele.
A Hermelindomb megmászása nehéz és kimerítő feladatnak bizonyult. A sötétben minduntalan megbotlottunk az alattomos nyúlüregekben, vagy épp megcsúsztunk egy-egy nedves fűcsomón. Minden lélegzetvételnél úgy éreztem, mintha ezer tűt szúrnának a tüdőmbe, s már-már begörcsölt a lábam, mikor végre vízszintes talajra értünk.
Mr. Weasley zihálva megállt, levette bepárásodott szemüvegét, és megtörölte melegítőfelsőjében.
- Phű... egész jó időt futottunk. Még maradt tíz percünk.
Végre a sereghajtó Hermione is felért a dombtetőre, s oldalát szorongatva megállt.
- Már csak a zsupszkulcsot kell megtalálnunk - folytatta Mr. Weasley, azzal felvette szemüvegét, és körülnézett - Gyertek, fésüljük át a dombtetőt...
Hozzáláttunk a terület átkutatásához, de még két perce sem keresgéltünk, mikor kiáltás hasított bele a levegőbe:
- Erre gyertek, Arthur! Gyertek ide, mi már megtaláltuk!
Nem messze tőlünk két magas férfialak körvonala rajzolódott ki a derengő horizont előtt.
- Amos!
Mr. Weasley mosolyogva odasietett ahhoz az alakhoz, aki ránk kiáltott, és kezet rázott vele. A férfi (egy pirospozsgás arcú, bozontos, barna szakállú varázsló) szakadt, ócska bakancsot szorongatott a bal kezében.
- Ő Amos Diggory - mutatta be Mr. Weasley - A varázslény-felügyeleti főosztályon dolgozik. A fiát, Cedricet, ha jól sejtem, már ismeritek.
Cedric Diggory tizenhét év körüli, feltűnően jóképű fiú volt és tudtuk róla, hogy ő a roxforti Hugrabug ház kviddicscsapatának fogójátékosa s egyben kapitánya.
- Sziasztok - köszönt barátságosan Cedric.
Fred és George kivételével mind visszaköszöntünk neki. Az ikrek csak biccentettek - még mindig nem tudták megbocsátani Cedricnek, hogy a Hugrabug az előző évad legelső mérkőzésén legyőzte a Griffendél csapatát.
- Sokat kutyagoltatok, Arthur? - kérdezte Cedric apja.
- Á, dehogy - legyintett Mr. Weasley - Itt lakunk nem messze, épp csak a falun túl. És ti?
- Mi hajnali kettőkor keltünk, igaz-e, Ced? Már nagyon várom, hogy a fiam letegye a hoppanálási vizsgát. Persze eszemben sincs panaszkodni... a Kviddics Világkupa döntőjét egy zsák galleonért se hagynám ki. Megjegyzem, ki is fizettem annyit a jegyekért. No de ahogy elnézem, olcsóbban megúsztam, mint te...
Amos Diggory mosolyogva végigjáratta tekintetét a három Weasley-fiún, Harryn, Hermionén, Ginnyn és rajtam.
- Mind a te gyerekeid, Arthur?
- Nem, nem, csak a vörös hajúak - rázta a fejét Mr. Weasley, és rámutatott saját csemetéire. Ebben az a poén, hogy én is vörös hajú vagyok. - Ők Ron fiam barátai: Cami, Hermione és Harry...
- Merlin szent szakálla! - Amos Diggory szeme elkerekedett - Harry? Te vagy Harry Potter?
- Öhm... igen.
- Ced persze mesélt rólad - mondta Amos Diggory. - A tavalyi meccsetek történetét is hallottuk... Mondtam is neki: Ced, ezt még az unokáidnak is mesélni fogod... Legyőzted Harry Pottert!
Fred és George arca megint elsötétedett. Cedric kissé zavarba jött.
- Harry leesett a seprűjéről, apa – motyogta. - Hiszen elmondtam... baleset történt...
- Ő leesett, de te nem estél le! - harsogta nagy büszkén Amos, és fia hátára csapott. - Ced született úriember, mindig szerénykedik... De akárhogy is, a jobbik győzött, ezt Harry is biztosan elismeri. Az egyik leesett a seprűről, a másik rajta maradt - nem kell sok ész hozzá, hogy megmondd, melyik az ügyesebb!
- Mindjárt itt az idő - váltott gyorsan témát Mr. Weasley, és az órájára nézett - Nem tudod, Amos, várunk még valakire?
- Nem - rázta fejét Mr. Diggory - Lovegoodék már egy hete ott vannak, Fawcették pedig nem tudtak jegyet szerezni. Több varázsló nem lakik ezen a környéken, igaz-e?
- Tudtommal nem - hagyta rá Mr. Weasley. - Egy perc van még hátra... ideje felkészülnünk... Érintsétek meg a zsupszkulcsot... elég csak az ujjatok hegyével.
A hátizsákjaink megnehezítették ugyan a dolgot, de azért sikerült mindannyiunknak hozzáférni az ócska bakancshoz, amit Amos Diggory kinyújtott kezében tartott.
Ott álltunk szoros kört alkotva a hűvös fuvallat söpörte dombtetőn. Egyikünk sem szólalt meg.
Mit látna most egy véletlenül arra járó mugli... tíz ember, köztük két javakorabeli férfi hajnalok hajnalán egy dombon ácsorog, és egy ócska bakancsot szorongat...
- Három - mormolta Mr. Weasley az óráját figyelve - Kettő... Egy...
A dolog robbanásszerű hirtelenséggel történt. Mintha egy kampó lett volna a gyomromba akasztva, amit most hirtelen megrántottak. A talpam alól eltűnt a talaj. Együtt zuhantunk egy kavargó színfoltokkal teli térben, ahol iszonyúan fújt a szél. Aztán...
A földnek ütköztem. Ginny egyensúlyát vesztve nekem tántorodott, így aztán mindketten elestünk. Mr. Weasley, Mr. Diggory és Cedric biztosan álltak a lábukon, bár rajtuk is nyomot hagyott a viharos szél. A többiek ledöntött kuglibábukként hevertek a földön.
- Öt óra hét perc, Hermelindomb - darálta egy hang.