Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

Prológus

Halloween éjszakáján az idő szeles és nyirkos volt. Egy csuklyás alak vágott át Godric's Hollow utcáin. Tudta hova tart, hisz a titokgazda már elmondta neki, merre kell keresnie áldozatait.
Testét átjárta az öröm és a győzelem érzése, hiszen régóta várt erre a napra. Ha sikerül, többé senki sem állhat az útjába és uralma soha véget nem érő lesz. De miért ne sikerülne? Ugyan mi tehetne keresztbe neki?
- Szép jelmez, uram!
Látta, ahogy a kisfiú mosolya elhalványul, ahogy elég közel futott, hogy a talár csuklyája alá láthasson, látta, ahogy a félelem fedi be festett arcát. A gyerek elfordult, és elfutott... Talárja alatt megfogta pálcája nyelét... Egy egyszerű mozdulat, és a gyermek soha nem éri el anyukáját... de szükségtelen, teljességgel szükségtelen.
Ott állt a ház előtt. Belátott az ablakon és látta, hogy egy magas, fekete hajú, szemüveges férfi a pálcája segítségével kis színes felhőket varázsol a levegőbe, ezzel egy kisgyermeket szórakoztatva, akit sötétvörös hajú anyja vidáman tartott karjaiban.
Bolondok. Efféle badarságra használni egy varázspálca erejét - gondolta magában a csuklyás alak, majd a ház területére lépett. Elindult az ajtó felé, majd egy pálcasuhintással betörte azt.
Már a küszöbön állt, ahogy James kiszaladt az előszobába. Könnyű volt, túlságosan könnyű, még a pálcáját sem vette fel...
- Lily, fogd a gyerekeket és meneküljetek! Itt van, ő az! Én addig feltartóztatom őt! Menekülj! - hallatszott egy férfi kiabálása.
Pálca nélkül? Ez már nevetséges.
- Hagyd békén a családomat Voldemort! - ordította a férfi.
- Ugyan James, nem kéne így lennie. Állj át az én oldalamra és ígérem, nem esik bántódásotok - szólt Voldemort nagyúr.
- Soha!
- Pedig nem bántad volna meg. Avada Kedavra - mondta ki Voldemort a gyilkos varázsigét. Zöld fény töltötte be a szűk folyosót, megvilágította a fal mellé tolt babakocsit, a korlát úgy ragyogott, mint egy fénycső, és James Potter elesett, mint egy marionett figura, aminek elvágják a köteleit... Kár, igazán kár, az értékes, tiszta mágusvért elpazarolni.
A nagyúr egyszerűen átlépett a holttest fölött, majd felment az emeletre, ahonnan egy nő sikolyai hallatszottak.
- Harryt és Camillát ne! Inkább engem ölj meg, de őket ne bántsd! - kérlelte Lily Potter a Sötét Nagyurat.
- Állj félre te ostoba! - mondta Voldemort. Nem állt szándékában megölni a nőt, de Lily nem hagyta magát.
- Kegyelmezz! Könyörgök... bármit megteszek!
- Azt mondtam, állj félre!
De Lily nem hagyta magát. Egy idő után, Voldemort megunta a dolgot így hát végzett a nővel is.
Ezt követően a kiságyhoz lépett. Megdöbbenésére nem egy, hanem két gyermek feküdt benne: egy kisfiú és egy kislány. Pedig ő úgy tudta, hogy Potteréknek csak egy fiúk van. És ha két gyerek, mit számít az?
Pálcájával gondosan a fiú arcára célzott. Látni akarta, ahogy megtörténik, ennek az egyetlen, érthetetlen veszélynek a megsemmisítése. A kisfiú felsírt félelmében és közelebb húzta magához a testvérét. Látta, hogy nem James az. Nem szerette, amikor sírtak, az árvaházban sem bírta a gyomra az apróságok nyafogását...
A másik csecsemő ellenben meg se nyikkant, csak bámult a Nagyúrra.
Már éppen elvégezte volna rajtuk a gyilkos átkot, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába, a kislány felől. Mágiát érzett. Ránézett a kislányra, aki mintha csak erre várt volna, ránevetett. Sokkal erősebb mágia áramlott a gyermekből, mint amire a Sötét Nagyúr valaha is szert tehetett volna. Ez esetben csak a fiút öli meg, hisz a lány erejét még felhasználhatja.
- Avada Kedavra!
És akkor összetört. Semmi nem volt, semmi, csak fájdalom és rémület...

Egy férfi bukkant fel a sarkon. Olyan hirtelen és csendesen jelent meg, mintha a földből bújt volna ki. A macska farka megrezzent, szeme kissé összeszűkült.
Egy biztos: ehhez a férfihoz fogható jövevény nem járt még a Privet Drive-ban. Magas volt, ösztövér és igen öreg. Ez utóbbira ősz haja és szakálla engedett következtetni - mindkettő olyan hosszú volt, hogy be tudta tűrni őket a derékszíjába. Hosszú talárt viselt, a földet söprő bíborpalás- tot és magas sarkú, csatos csizmát. Kék szeme szinte szikrázott félhold alakú szemüvege mögött; orra hosszú volt és olyan görbe, mintha legalább két helyen eltört volna. Ezt az embert Albus Dumbledore-nak hívták.
Dumbledore derűs nyugalommal kotorászni kezdett a köpenyében, mintha észre se venné, hogy olyan utcába érkezett, ahol nem látják szívesen se a nevét, se a csizmáját, se bármely egyéb porcikáját. Azt viszont nyilván észrevette, hogy figyelik, ugyanis ránézett az utca túlsó végéből felé meredő macskára. Az állat látványa mintha valami okból szórakoztatta volna. Kuncogott, és azt motyogta:
- Tudhattam volna.
Az egyik belső zsebében végül megtalálta, amit keresett: egy ezüst öngyújtónak tűnő tárgyat. Kinyitotta a szerkezetet, majd a magasba emelte, és kattintott vele. Erre halk pukkanással ki- aludt a legközelebbi utcai lámpa. Dumbledore újra kattintott, mire a következő lámpa is kialudt. Az önoltó tizenkettedik kattanása után az utcában nem maradt más fényforrás, csak két távoli, apró pontocska - a macska szeme. Most már hiába néztek volna ki a lakók az ablakon: senki sem láthatta volna, mi zajlik odalent a járdán. Dumbledore köpönyegébe rejtette az önoltót, és elindult a négyes számú ház felé. Ott megállt, és leült a macska mellé a falra. Nem nézett rá az állatra, de kisvártatva megszólalt:
- Örülök, hogy itt találom, McGalagony professzor. - mosolyogva a cica felé fordult, de az addigra eltűnt. Helyén egy meglehetősen szigorú küllemű nő jelent meg, orrán szögletes szemüveggel, amely pontosan olyan alakú volt, mint a folt a macska szeme körül. A nő szoros kontyba csavart fekete haja most kissé kócos volt. Ő is köpönyeget viselt, de smaragdzöldet.
- Miből jött rá, hogy én vagyok az? - kérdezte.
- Ugyan már, kedves professzor, nincs macska, aki ilyen merev tagokkal ülne.
- Az ön tagjai is elmacskásodnának, ha naphosszat egy téglafal tetején gubbasztana - vágott vissza McGalagony.
- Egész nap itt ült? Mikor ünnepelhetett volna? Idefelé jövet legalább húsz lakomát és mulatságot láttam.
A professzorasszony mérgesen szipogott.
- Hát persze, mindenki ünnepel - sopánkodott. - Azt hinné az ember, hogy van bennük némi óvatosság, de nem - még a mugliknak is feltűnt a nagy felhajtás! Bemondták a híradójukban. - Fejével a ház nappalijának sötét ablaka felé bökött. - Hallottam. Bagolycsapatok... hullócsillagok... Ennyire azért a muglik sem ostobák. Ezt már lehetetlen nem észrevenni. Hullócsillagok Kentben - lefogadom, hogy ez Dedalus Diggle műve. Neki van ennyi esze.
- Ne hibáztassa őket - csóválta a fejét szelíden Dumbledore. - Az elmúlt tizenegy évben nemigen volt alkalmunk ünnepelni.
- Tisztában vagyok vele - csattant fel McGalagony professzor: - De ez még nem ok arra, hogy elveszítsük a józan eszünket. Egyenesen felelőtlenség fényes nappal az utcán gyülekezni, és pletykálkodni! Ha legalább mugli-ruhát húztak volna!
A professzorasszony Dumbledore-ra sandított, de mivel az nem válaszolt, folytatta:
- Épp ma leplezzük le magunkat a muglik előtt, amikor Tudjaki végre-valahára eltűnt!? Mert, ugye, tényleg eltűnt, Dumbledore?
- Minden jel arra mutat - bólintott Dumbledore. - Bizony, van miért hálálkodnunk. Parancsol egy kis citromos italport?
- Micsodát?
- Citromos italport. Mugli édesség, de jómagam nagyon kedvelem.
- Köszönöm, nem kérek - húzta fel az orrát McGalagony, mintegy jelezve, hogy a pillanat
nem alkalmas holmi citromos italporok fogyasztására. - Amint mondtam, még ha valóban megszabadultunk is Tudjakitől...
- Kedves professzorasszony, egy olyan ragyogó elme, mint kegyed, igazán a nevén nevezhetné őt. Mire jó ez a tudjakizés? Idestova tizenegy éve győzködök mindenkit, hogy nevezze őt úgy, ahogy hívják: Voldemortnak.
McGalagony szempillája megrebbent, de Dumbledore, aki közben két fiola italpor felbontásán fáradozott, zavartalanul folytatta:
- Tudjaki így, Tudjaki úgy... Kérdem én, mi okunk volna rá, hogy féljünk kimondani Voldemort nevét?
- Önnek semmi - felelte McGalagony félig bosszús, félig elismerő hangon. - De ön kivétel. Mindenki tudja, hogy ön az egyetlen, akivel Tudja... - nos, rendben, Voldemort - nem mer ujjat húzni.
- Kegyed hízeleg - csóválta a fejét Dumbledore. - Nincsenek olyan képességeim, mint Voldemortnak.
- De vannak, csak ön túl... nos, túl nemes ahhoz, hogy éljen velük.
- Még szerencse, hogy sötét van. Utoljára akkor pirultam el így, amikor Madam Pomfrey megdicsérte az új fülmelegítőmet.
McGalagony professzor, szúrós pillantást vetett Dumbledore-ra.
- Nemcsak baglyok, de kósza hírek is felröppentek ma. Tudja, mit pletykálnak arról, hogy miért tűnt el Voldemort? Hogy ki állt végre az útjába?
Látszott, hogy ez az, ami igazán érdekli a professzort. Erre a pillanatra várva gubbasztott egész nap a hideg kőfalon. Se macska-, se emberalakban nem nézett még olyan sóvár pillantással Dumbledore-ra, mint most. Látszott, hogy bármit hallott is rebesgetni, csak azt hajlandó elhinni, amit Dumbledore is megerősít. A férfi azonban válasz helyett hozzálátott egy újabb citromitalpor elfogyasztásához.
- Állítólag - próbálkozott tovább McGalagony -, hangsúlyozom, állítólag Voldemort tegnap este felbukkant Godric's Hollowban. Potterékat kereste. És az a hír járja, hogy Lily és James Potter... hogy mindketten... meghaltak.
Dumbledore lehorgasztotta a fejét. McGalagony professzor döbbenten hőkölt hátra.
- Lily és James... Ez borzalmas... Nem akartam elhinni... Oh, Albus...!
Dumbledore a professzorasszony vállára helyezte a kezét.
- Tudom... tudom... - sóhajtott. McGalagony remegő hangon folytatta:
- És ez még nem minden. Azt is mesélik, hogy Potterék gyermekeit is el akarta pusztítani, de... nem sikerült neki. Nem bírt elbánni velük. Azt mondják, amikor kudarcot vallott a kér Potterrel, nem tudni, miért és hogyan, de egyszerre elhagyta az ereje - ezért nincs köztünk többé.
Dumbledore komoran bólintott.
- Szóval... szóval igaz? - hebegte McGalagony. - Annyi gaztettet vitt véghez... annyi embert ölt meg... és nem bírt két kisgyermekkel? Ez bámulatos... Ő, akit semmi nem tartóztathatott fel... De hát hogyan élhetett túl a kis Harry és Camilla egy ilyen támadást?
- Csak találgathatunk - felelte Dumbledore. - Nem tudunk semmi biztosat.
McGalagony professzor csipkés zsebkendőt húzott elő, és megtörölgette könnyes szemét. Dumbledore is nagyot szipogott, és elővette zsebéből aranyóráját. Nagyon különös óra volt: egyetlen szám se látszott rajta, viszont tizenkét mutatója volt, és a számlap szélén apró bolygók keringtek. Dumbledore ennek ellenére kiismerte magát rajta, mivel megnézte, majd visszadugta a zsebébe, és így szólt:
- Hagrid késik. Apropó, ő árulta el kegyednek, hogy ide készülök?
- Igen - bólintott McGalagony professzor -, de öntől meg se merem kérdezni, hogy mi szél hozta éppen ide.
- Azért jöttem, hogy elhelyezzem Harryt a nagybátyjánál és a nagynénjénél. Immár ők az egyedüli rokonai.
- Ezt nem mondhatja komolyan... Azokról az emberekről beszél, akik itt laknak? - McGalagony felpattant, és a négyes számú házra mutatott. - Dumbledore, ezt nem teheti meg! Egész nap figyeltem őket. Nincs még két olyan ember a világon, akik kevésbé hasonlítanának ránk. No és a fiuk... Séta közben egész úton az anyja lábát rugdosta, és bömbölve követelte az édességet. Ezek közé akarja bedugni Harry Pottert!?
- Itt van a legjobb helyen - jelentette ki Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha nagyobb lesz, a nagybátyja és a nagynénje majd felvilágosítják. Írtam nekik egy levelet; abban mindenről részletesen beszámolok.
- Levelet írt? - McGalagony lerogyott a kőfalra. - Komolyan úgy véli, hogy ezt egy levélben el lehet magyarázni? Ezek az emberek nem fogják megérteni Harryt és Camillát! Ők híresek lesznek, sőt: élő legendák! Azon sem csodálkoznék, ha ezt a napot a jövőben A Két Potter Napjának hívnák. Könyveket írnak majd róluk, és a mi világunkban minden gyerek ismerni fogja a nevüket!
- Ahogy mondja - Dumbledore szigorú pillantást vetett a professzorra félhold alakú szemüvege mögül. - Nincs az a gyerek, aki ezt ép ésszel kibírná. Még járni sem tudnak, de máris híres emberek! Ünneplik őket egy hőstettért, amire nem is fognak emlékezni! Értse meg, jobb lesz nekik, ha csak akkor szereznek tudomást erről, amikor már meg tudják emészteni.
McGalagony professzor válaszra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Nyelt egyet, és így szólt:
- Igen... hogyne, teljesen igaza van. De hát hogyan jutnak el ide a gyerekek? -
- Hagrid hozza őket ide.
- Gondolja, hogy...bölcs dolog volt Hagridra bízni egy ilyen fontos feladatot?
- Az életemet is rábíznám Hagridra - felelte Dumbledore.
- A helyén van a szíve, ehhez kétség sem férhet - csóválta a fejét McGalagony - De el kell ismernie, hogy Hagrid minden, csak nem óvatos és körültekintő. Hajlamos rá, hogy... Mi volt ez?
Halk, de egyre erősödő zúgás verte fel az utca csendjét. Dumbledore és McGalagony tekintetükkel egy közeledő jármű fényszóróit keresték a távolban. A hang már dübörgéssé erősödött, mikor végre felnéztek az égre - és megpillantottak egy hatalmas motorkerékpárt. A jármű épp az orruk előtt ereszkedett le a földre.
Nos, ha a motorkerékpár hatalmas volt, akkor a vezetője egyenesen óriási: magasságban egy átlagos ember kétszeresét tette ki, széltében pedig legalább öten elfértek volna a bőrében. Egy szó mint száz, a jövevény tűrhetetlenül nagy volt. És a külseje... A hosszú csimbókokban lógó fekete haj és szakáll mögül szinte ki se látszott az arca; a tenyere akkora volt, mint egy kukafedél, bőrcsizmás lába pedig egy pár növendékdelfinre emlékeztetett. Vastag, izmos karjai közt pokróccsomót szorongatott.
- Na végre, Hagrid - sóhajtott Dumbledore megkönnyebbülten. - Honnan szerezted ezt a motort?
- Kölcsönkértem, uram - felelte az óriás, miközben óvatosan lekászálódott a járműről. - A kis Sirius Blacktől kaptam. Meghoztam a gyerekeket.
- Simán ment minden?
- Igen, habár a házból csak romok maradtak. Kislisszoltam, még mielőtt a muglik odadugták a képüket. Bristol fölött röpültünk, amikor elszunyókáltak.
Dumbledore és McGalagony professzor az egyik csomag fölé hajoltak. A pokrócok közül éppen csak kilátszott egy pöttöm fiúcska alvó arca. Egy ébenfekete hajtincs félig eltakarta a gyerek homlokán éktelenkedő különös, villám alakú sebet.
- Ez az, ahol... - suttogta McGalagony professzor.
- Igen - bólintott Dumbledore. - Élete végéig viselni fogja a nyomát.
- Nem tudja eltüntetni, Dumbledore?
- Ha tudnám, akkor se tenném. Egy ilyen sebhely kifejezetten hasznos lehet. Nekem például a bal térdem fölött van egy heg, ami a londoni metróhálózat térképét formázza.
- Valamit nem értek professzor úr - szólt közbe Hagrid. - Ha Tudjukki megtámadta ezt a két gyereket... akkor, a kis Camillának miért nincs sebhely a homlokán.
- Két feltételezésem, bár az egyik felettébb valószínűtlen - közölte Dumbledore és hangja elárulta, hogy nem kíván többet mondani. - No de essünk túl a dolgon. Kérem a gyereket, Hagrid!
Dumbledore a karjába vette Harryt, és a Dursley család otthona felé fordult.
- Legjobb lesz, ha Camilla egy másik családnál nevelkedik. Az elmesélése alapján Minerva, ez a család már nem tudna elviselni több mágiát. Természetesen mindent, amiről tudnia kell, személyesen fogok elmondani neki, de csak ha felkészült rá.
- És hol akarja elhelyezni őt Albus? - kérdezte McGalagony professzor.

- Nos, Mr. és Mrs. Jhones, elvállalnák a gyermek gondozását? - kérdezett Dumbledore egy fiatal mugli házaspárt.
- Tisztázzuk még egyszer! - szólt a férj. - Ennek a gyereknek hatalmas erejű mágia van a birtokában. Ha örökbe is fogadjuk a saját fiunk mellé, akkor sem mehet emberek közé a varázsereje miatt.
- Egészen a 11. szülinapjáig, amikor is ön eljönne hozzánk, hogy elmagyarázza a lánynak, miért kellett így felnevelnünk őt. Távol a külvilágtól - folytatta a nő.
- Maga elmebeteg? - kérdezte a férfi Dumbledore-t, mire a felesége rászólt.
- Nick!
- Semmi probléma. Én is így neveznék egy olyan embert, aki azt mondja, hogy léteznek boszorkányok és varázslók, csak beolvadtak közénk - mosolygott a professzor - Visszatérve az eredeti kérdésre... Elvállalnák?
- Igen! - mondta az anyuka
- Nem! - mondta Nick, egyszerre a feleségével. - Ugyan már Melinda. Nem várhatod el, hogy felneveljünk egy... egy "ilyen" gyereket.
- Te meg nem várhatod el, hogy szegényt egy árvaházba tegyék! Kérlek Nick!
Feszült csönd következett. Minden az édesapa döntésén múlt. Nick nagyot sóhajtott, majd így szólt:
- Hogy nevezzük el a kislányt? - kérdezte Dumbledore-tól megenyhülve. Az igazgató, és Mrs. Jhones egyszerre mosolyodtak el.
- Camilla. A gyermek neve Camilla. Kérem, csak annyit mondjanak el neki, hogy adoptálták őt - mondta az igazgató, majd elment.
- Isten hozott nálunk Camilla! - kezdte el Melinda babusgatni, újdonsült lányát.