Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

3.fejezet - Csikócsőr

Reggel, mikor beléptünk a nagyterembe, a mardekárosok asztalától hangos nevetést hallottunk. Draco éppen ájulást színlelt, ezzel minket utánozva.
- Ne is törődjetek vele. Nem ér annyit, hogy bosszankodjatok miattuk - szólt Hermione.
- Hé, Potter! - visította Parkinson. - Jönnek a dementorok! Húúúúúú!
- Fogd be Parkinson! - vetettem oda.
- Különben mi lesz? Elájulsz? - kérdezte nevetve a mardekáros lány.
- Nem, de arról gondoskodom, hogy te elájulj! - mondtam, feltartva az öklömet, ami már zölden szikrázott a dühtől. - És hidd el nekem! Nem akarod, hogy megtegyem - mondtam, mire az egész csapat elhallgatott.
Mikor az asztalhoz értünk, az ikrek már az új órarendeket osztogatták.
- Tessék a harmadéves órarendetek. Neked meg mi a bajod Harry? - kérdezte George.
- Malfoy - mondta Harry, mire George a mardekárosok felé nézett: Draco megint ájulást színlelt, de mikor meglátta, hogy milyen szúrós tekintettel nézek rá, azonnal visszafogta magát.
- Kis tetű. Amikor a dementorok a mi fülkénknél jártak, nem volt ekkora a szája. Emlékszel, hogy menekült be hozzánk, Fred?
- Majdnem összepisilte magát - vigyorgott Fred.
- Ez azért nem teljesen igaz - tettem hozzá.
- Fogadjunk, hogy ha a dementor nem megy el, ő ájult volna el következőnek.
- De nem ájult el. És ti sem - mondta halkan Harry.
- Én is elájultam - szóltam közbe.
- Ja tényleg.
- Na gyerekek! Veletek lesz a legelső órám, rögtön ebéd után. Már mindent előkészítettem! - mondta vidáman Hagrid, majd sietve elment.
- Kiváncsi vagyok, hogy mire gondolt - jegyezte meg Ron aggódva.
A többiek gyorsan befejezték a reggelit és elrohantak jóslástanra. Mivel nekem lyukasórám volt, felmentem a klubhelységbe és videochat-eltem anyuékkal.

Az átváltoztatástan óránk, eléggé nyomott hangulatban telt. Mindenki aggódó pillantásokat vetett Harry-re, mintha attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban összeesik. Egyedül én nem értettem, mi történt.
McGalagony az egész osztály előtt átváltozott macskává. Megdöbbenésemre, mindenki csendben maradt. Azt hittem, legalább valami minimális reakció lesz.
- Ejnye már, mi ütött belétek? Nem mintha, olyan sokat számítana, de eddig ez az első alkalom, hogy az osztály nem tapsolja meg az átváltozásomat.
- Szépen csinálta tanárnő! - jegyeztem meg halkan.
- Tudja tanárnő, most volt az osztály nagy részének jóslástanja és... - mondta Hermione, de McGalagony félbeszakította.
- Áh, értem már. Halljuk, idén melyikük fog meghalni?
Egy emberként bámultunk a tanárnőre.
- Én - mondta Harry. Most már tudom, miért vetettek rá a többiek olyan aggódó pillantásokat.
- Értem. Tudnia kell Potter, hogy Sybill Trelawney eddig, minden évben megjósolta egy tanulónk halálát. És egyikük sem halt meg. Igazi Látóval, nagyon ritkán találkozik az ember, és hát a professzorasszony... - itt a tanárnő inkább elharapta a mondat végét.
- Potter, maga láthatóan egészséges. Ezért, ha nem haragszik meg érte, nem menteném fel önt a házi feladat alól. Ha mégis elhalálozna, nem kell beadnia - mosolyodott el, mire többen is felnevettünk.
- Harry! Ugye nem láttál mostanában fekete kutyát? - kérdezte aggódva Ron, az óra után.
- De igen. Aznap éjjel, mikor megszöktem Durslyéktól.
- Biztosan egy kóbor kutya volt - felelte Mio.
- Mi? Hermione, a bácsikám Bilius is látta már azt az állatot. Rá egy napra meg is halt.
- Véletlen egybeesés.
- Méghogy véletlen. Figyeljetek, a Zordó még a legbátrabb varázslókat is a sírba viszi.
- Éppen ez az! - csattant fel Hermione - A kutya nem a halál előjele, hanem az okozója! Az embereket a félelem viszi a sírba. De Harry, nem ilyen buta.
- Szerintem csak bosszant téged, hogy Trelawney szerint nincs tehetséged a jóslástanhoz! - mondta Ron.
Ezzel érzékeny pontra tapintott. Hermione olyan hevesen csapta le az asztalra az aritmetodikakönyvet, hogy a tányérokban ugrottak egyet a hús- és répadarabok.
- Ha elvárják tőlem, hogy úgy tegyek, mintha halálos ómeneket látnék egy kupac teafűben, akkor nem sokáig fogok jóslástanra járni! Az egész hókuszpókusz egy nagy nulla volt a számmisztikaórámhoz képest!
Azzal Hermione felkapta a táskáját, és mérgesen elvonult. Ron szemöldökét ráncolva nézett utána.
- Miket hord itt össze? - csóválta a fejét - Hisz még nem is volt számmisztikája.
Ezek után Ron és Hermione nem is nagyon álltak szóba egymással. Harryvel nem erőltettük a dolgot: majd kibékülnek, ha akarnak.
- Gyertek csak, gyertek! - szólt Hagrid - Mindenki itt van? Jól van, gyertek utánam!
Hagrid elvezetett minket az erdő mellé egy kifutóhoz.
- Álljatok a kerítés mellé! Mindenki jól lát? Rendben, nyissátok ki a könyveiteket és...
- Hogyan? - kérdezte Draco, eléggé flegma stílusban.
- Tessék? - lepődött meg Hagrid.
- Hogyan nyissuk ki a könyveket?
- Senki... senki sem tudta kinyitni a könyvet? Valakinek sikerült?
Éppen, hogy láthatóan feltettem a kezem. Amint körbenéztem láttam, hogy egyedül nekem sikerült. Mindenki más csak a fejét rázta.
- Oh... ööö, és Camilla! Elárulnád, hogyan kell kinyitni?
- Meg kell simogatni a gerincét - válaszoltam úgy, hogy alig lehetett hallani. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Abból már kaptam eleget.
- Helyesen mondod! Így ni... - mondta Hagrid. Azzal kivette Hermione kezéből a könyvét és kinyitotta. A könyv rögtön harapni próbált, de amint Hagrid végigsimította az ujját a gerincén, engedelmesen kinyílt.
- Hogy mi milyen buták vagyunk! Vajon ez nekünk miért is nem jutott eszünkbe?! - gúnyolódott, a mellettem álló Draco.
- Azt hittem vicces lesz - motyogta Hagrid.
- Marha vicces! Akkor aztán nevethetnénk, ha a könyvek leharapnák a kezünket! - harsogta a mardekáros fiú, mire Harry halkan megszólalt:
- Fogd be, Malfoy!
- Szóval, ha megvannak a könyvek akkor... már csak a lények hiányoznak. Igen öhm... máris hozom őket - mondta Hagrid bizonytalanul.
- Te jó ég, micsoda nyomortanya! Ha apám tudná ezt...
- Fogd be, Malfoy! - szólt rá Harry hangosabban.
- Vigyázz Potter, mert jönnek a dementorok és...
- Hííííí! - visított fel Lavender. A kifutó felé mutogatott.
Onnan egy csomó leírhatatlan lény közeledett: elölről sas, hátulról ló alakjuk volt. A legszebb lények amiket valaha láttam. Mindegyik lánccal volt megkötözve, amiknek a végét Hagrid fogta.
- Gyí, te gyí! - utasította a lényeket - Hippogriffek! Gyönyörűek, igaz?
Szerintem csak én értettem egyet a tanárral.
- Nos, ha közelebb szeretnétek jönni...
Senki sem akart.
- A hippogriffekről azt kell tudni, hogy nagyon büszke teremtmények. Könnyen megsértődnek! - mondta Hagrid.
Eközben Draco, vadul magyarázott valamit két barátjának.
- Sss...! Figyeljetek! - szóltam rájuk, suttogva.
- Különben mi lesz? - vigyorgott rám Draco, azzal a tipikus arrogáns mosolyával. Válaszul megforgattam a szemem és visszafordultam Hagridhoz.
- ... ha ő is meghajol, akkor megérintheted! De ha nem, akkor fuss, mert a karmaik eléggé élesek. Nos, ki megy elsőnek?
Csönd.
- Senki? - kérdezte Hagrid, szinte könyörögve.
Harryvel egyszerre szólaltunk meg:
- Majd én egyek!
Draco döbbenten felnyögött, Lavenderék pedig odasúgták Harrynek:
- Ne menj! Gondolj a teáscsészékre!
- Rendben! Akkor Harry, te menj elsőnek! Lássuk, mihez kezdesz Csikócsőrrel.
Abban a percben, egy kicsit irigyeltem a bátyámat.
Minden flottul ment: a lény megengedte, hogy Harry megsimogassa őt és még a hátára is felülhetett. Mázlista.
A hippogriff repült egy kört az erdő felett, majd leszállt. A bátyámnak hála, mi is felbátorodtunk és bementünk a kifutóra. Én, Csikócsőrön gyakoroltam, akárcsak Dracoék. Az állat meghajolt Draco előtt, aki erre grimaszolva megpaskolta a csőrét.
- Nem is vagy te olyan veszélyes, igaz? Te behemót rondaság.
Erre Csikócsőr bedühödött és megkapta Draco karját. A lény dühösen rázta a fejét és nekifutott, hogy széttépje a fiút. Reflexszerűen beugrottam a mardekáros elé, de Csikócsőr az én karomat is megkarmolta. Erre újabb sikongatások hallatszottak.
- Camilla! Gyere el onnan! - ordította Harry.
De én, magabiztosan az állat szemébe néztem, mire az megtorpant. Pár másodpercig, teljes csöndbe borult az egész kifutó. Még Draco sem jajgatott.
Farkasszemet néztem Csikócsőrrel, aki elbizonytalanodva hátrálni kezdett és meghajolt előttem. Ez nem fordítva szokott lenni?
Intettem egyet a fejemmel, azt jelezve Csikócsőrnek, hogy menjen vissza a helyére. Ami a legmeglepőbb volt, hogy hallgatott is rám.
Hátrafordultam, a még mindig földön fekvő, karját szorongató Dracohoz, Letérdeltem mellé és fölé hajoltam.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Szerinted? Úgy nézek én ki, mint aki jól van? Az a hülye madár megkarmolt! Meghalok! - fakadt ki.
- Dehogy is halsz meg! - mordult fel Hagrid. Amíg ő felkarolta Dracot, Hermione és én betereltük a lényeket.
A többi mardekáros egymást túlkiabálva szidta Hagridot:
- Az ilyet ki kell rúgni! - visította Parkinson. - Megyek, meg is nézem, hogy van Draco - mondta és elrohant a kastély felé.

- Ezt meg, hogy csináltad? - kérdezte Mio, visszafelé menet.
- Mit? - kérdeztem vissza.
- Az a lény meghajolt előtted, pedig akkor látott életében először. Ráadásul, megtette amit akartál, mikor biccentettél.
- Ja az! Nemtom'. Csak úgy csináltam - feleltem.
- Az én húgom - mosolygott Harry - Mondtam, hogy különleges érzéked van az állatokhoz. Egy Baziliskus után, egy hippogriff semmiség.
- Mostmár örökké ezzel fogtok piszkálni? - nevettem el magam.
Éppen felfelé ballagtunk, mikor Ron felkiáltott:
- Te jó ég, Cami! Vérzik a karod!
Való igaz volt: jó idő lévén, blúzban mentem ki, aminek az ujja már tiszta piros lett a vértől. Esküszöm, hogy nem vettem észre.
- Azonnal menj fel a gyengélkedőre! - utasított Harry.
- De...
- Nincs semmi de! Nem nézem végig, ahogy elvérzel egy görény miatt. Nyomás!
Nem volt mit tenni, elindultam a gyengélkedőre. Út közben éreztem, hogy egyre jobban sajog a karom és, hogy egyre jobban szédülök. Csak bírjam ki a gyengélkedőig!
Út közben összefutottam Pansy Parkinsonnal, aki csak egy szúrós pillantásra méltatott engem. Kedves, mondtam már?
Már csak pár lépésnyire voltam a gyengélkedő ajtajától, de éreztem, hogy nem bírom már pár másodpercnél tovább. Bekopogtam az ajtón és éppenhogy az kinyílt, mikor én összeestem. Annyit tudok, hogy valaki még időben elkapott és megtartott.
Remek. Már megint elájultam. Pedig ez, még csak az első tanítási nap volt.

Draco:
Hülye tanár. Minek kell vadállatokat úgy bemutatni, mintha kis kedvencek lennének, ha egyértelműen nem azok. A vadállat, az vadállat és kész!
Míg ezen agyaltam, valaki kopogtatott az ajtón.
- Miért kell minden másodpercben valakinek meglátogatnia téged?! - mondta mérgesen Madam Pomfrey.
Azonban, mikor kinyílt az ajtó, a javasasszony felsikoltott és lehajolt. Valamit tartott a kezében.
- Malfoy, jöjjön és segítsen!
- De a karom...
- Nem érdekel! Majd utána kezelésbe veszem a karodat. Gyere, és segíts feltenni ezt a lányt az ágyra. Láthatóan nagyon sok vért vesztett.
Minden mindegy alapon felálltam, és ráérősen odamentem az ajtóhoz. Nem sokon múlt, hogy hátraessek a döbbenettől:
Cami ott feküdt, Madam Pomfrey karjaiban. Ingének ujja tiszta piros lett a vértől.
- Na, segíts! Fogd meg a lábát, és rakjuk fel a melletted lévő ágyra! Gyerünk!
Mikor Cami már az ágyon feküdt, Madam Pomfrey engem is visszaparancsolt a saját fekhelyemre. Egész nap nem engedett be senkit sem a gyengélkedőre.
Este nem bírtam elaludni. Pedig, már nem ártott volna. Hirtelen Camilla felköhögött, feltápászkodott, majd körbenézett. Mikor meglátott, halkan megkérdezte:
- Hogy vagy?
Erre, most mit mondjak: egész nap érted aggódtam, és emésztett a lelkiismeret furdalás?
Még ilyenkor sem magára gondol. Pedig, le is üvölthette volna a fejemet.
- Sokkal jobban - feleltem, mire elmosolyodott. - Te?
- Kicsit fáj a karom és szédülök, de nem vészes. Mennyi az idő?
- Éjfél lesz húsz perc múlva – válaszoltam. - Figyelj!
- Hmm?
- Sajnálom... hogy miattam megsérültél. Nem kellett volna elém ugranod.
- Tök mindegy. A barátom vagy, természetes, hogy meg akarlak védeni - mondta mosolyogva.
Ebben a pillanatban, heves késztetést éreztem, hogy kiugorjak az ágyból, szorosan magamhoz öleljem Camillát és soha ne engedjem őt el.
De valahol mélyen egy kicsit fájt: ,,barátom,,. Semmi több... MI? Már megint, ezek a hülye gondolatok.
- Ti meg mit pusmogtok? - jött oda hozzánk a javasasszony.
- Semmit.
- Mind a kettőtöknek pihennie kéne! Mostantól egy pisszenést se halljak! - mondta, és visszament a hálószobájába.
- Akkor... jó éjt, Draco! - köszönt el Camilla, majd a másik oldalára fordult.
- Jó éjt! - motyogtam.
A gondolataim teljesen máshol jártak: Cami megmentett attól a hülye madártól, pedig nem kellett volna. Ráadásul, előtte kigúnyoltam azt a nagyképű bátyját is. És megint úgy reagáltam a közelségére, ahogy az előző két évben még sosem.
NE, AZ NEM LEHET! NEM ESHETTEM BELE CAMILLA POTTERBE!

Író megjegyzés:
A képet ÉN szerkesztettem!