Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

15.fejezet - Ki is a kutya valójában

A nap utolsó sugarai vérvörös sávot rajzoltak a park füvére. Azután egyszerre elnyújtott óbégatás hangzott fel a hátunk mögött.
- Ez Hagrid - motyogta Harry.
- Nem mehetünk vissza - szólt Ron. - Hagrid még nagyobb bajba kerül, ha kiderül, hogy jártunk nála.
- Hogy tehettek ilyet? - suttogta Mio rekedten. - Hogy tehettek ilyet?
- Gyertek - mondta Ron.
Óvatos léptekkel továbbindultunk a kastély felé. Ekkor már rohamosan sötétedett - az egész parkra ráterítette nagy bűvös köpönyegét az alkonyat.
- Nyughass már, Makesz - sziszegte Ron. - Mi ütött beléd, bolond patkány? Nyughass... AU! Megharapott!
- Ne kiabálj - szólt rá suttogva Hermione. - Caramel bármelyik percben kijöhet...
- De ha egyszer nem marad nyugton...
Ron egyre nehezebben bírta a markában tartani a visító rágcsálót.
- Csak tudnám, hogy mi baja!
A sötétben egy sárgán villogó szempár és a hozzá tartozó szőrös test kúszott felénk a fűben: Csámpás. Hogy a macska lát minket, vagy csak Makesz visítását követi, azt nem lehetett tudni, de végeredményben mindegy is volt.
- Csámpás! - szólt fojtott hangon Hermione. - Csámpás, menj innen! Menj innen, nem hallod!?
A macska azonban nem tágított.
- Makesz... NE!
Hiába – a patkány kitornászta magát Ron ujjai között, leugrott a fűbe, és futott, ahogy a lába bírta. Csámpás üldözőbe vette, Ron is kiugrott a köpönyeg alól, és eltűnt a sötétben.
- Ron!
Hallottuk Ron lépteinek zaját, s még inkább dühös kiáltásait:
- Hagyd békén... Sicc! Makesz, gyere ide!
Hangos puffanás hallatszott.
- Megvagy! Tűnj innen, undok vadállat!
Ron hason feküdt a fűben, de amit akart, azt elérte: Makesz ismét a zsebében volt. Most már mindkét kezét a ficánkoló púpra szorította.
- Gyere - zihálta Hermione. - Bújj vissza a köpeny alá... Dumbledore és a miniszter... mindjárt kijönnek...
Ekkor, hatalmas mancsok tompa dobogása ütötte meg a fülünket. Valami közeledett felénk: egy óriási, sárgás szemű, éjfekete kutya.
Az állat egy hatalmas ugrással rávetette a bátyámra magát, s mellső mancsai Harry mellkasának csapódtak. Harry megtántorodott, és hanyatt esett. A lendület azonban továbbsodorta a bestiát. Legurult Harryről.
Addigra Ron is felállt, s mikor a kutya megint felénk ugrott, félrelökte Harryt. Az állat fogai belemélyedtek kinyújtott karjába. A bestia úgy rángatta magával Ront, akár egy rongybabát...
Ekkor kinyúlt valami a semmiből, gyomorszájon ütött, méghozzá olyan erővel, hogy hátraestem tőle. Hallottam, hogy Hermione felsikolt fájdalmában, és egy puffanás jelezte, hogy ő is elesett.
- Lumos! - suttogta Harry.
Makeszt üldözve a fúriafűz közvetlen közelébe kerültünk. A fa úgy hajladozott, mintha viharos szélben állna, dühödten csapkodott ágaival, hogy elkergessen minket.
A következő pillanatban újra megpillantottuk a kutyát, már csak a feje látszott ki egy jókora lyukból, ami a fűzfa törzsének tövében, a gyökerek között tátongott. Hátrálva húzta-vonta maga után Ront, aki kétségbeesetten kapálózott, de hiába: először a feje, aztán a felsőteste is eltűnt a lyukban ...
- Ron! - ordította Harry. Oda akart rohanni a fatörzshöz, de egy halálos lendülettel lesújtó vastag fűzfaág meghátrálásra kényszerítette.
Ronnak már csak a fél lába lógott ki a lyukból, azt rákulcsolta egy gyökérre, hogy a kutya ne tudja még mélyebbre vonszolni. Azután egyszerre hátborzongató reccsenés hallatszott: Ron lába eltört... s egy szempillantás múlva elnyelte őt a sötét lyuk.
- Harry... segítséget kell hívnunk - nyögte Hermione.
- Nem! Az a bestia akár fel is falhatja Ront! Nincs vesztegetni való időnk!
- Segítség nélkül oda se tudunk menni a lyukhoz...
Újabb karvastagságú ág lendült felénk, minden göcsörtje mintha egy-egy bütykös ököl lett volna.
- Ha a kutya bejutott, nekünk is sikerül - zihálta Harry. Sietve körüljárta a fát, s minden irányból megpróbált a törzs közelébe férkőzni. Egyetlen olyan helyet sem talált azonban, ahol ne állták volna útját a fúriafűz fenyegetően csapkodó ágai.
Hermione toporzékolt a rémülettől és a kínzó tehetetlenségtől.
- Istenem, segítsen már valaki - suttogtam kétségbeesetten - Segítsen már valaki...
Csámpás a fa felé iramodott. Fürgén átsiklott a suhogó ágak között, majd a gyökerek közé érve megtorpant, és mancsát a fatörzs egyik görcsérc helyezte.
A fúriafűz abban a szempillantásban mozdulatlanná dermedt. Mintha hirtelen kőszoborrá változott.
Hermione szeme elkerekedett.
- Csámpás! - suttogta. - De hát honnan tudta, hogy...
- A kutya a barátja - zihálta sötéten Harry. - Láttam őket együtt. Gyertek, induljunk...
Mire a fatörzshöz értünk, Csámpás már eltűnt a gyökerek között. Harry habozás nélkül követte, négykézlábra állt, és fejjel előre bemászott a lyukba. Szűk, lejtős csőbejutott, mely néhány méter után egy üregbe torkollott.
- Hol van Ron? - kérdeztem remegő hangon.
- Valahol arra - válaszolta Harry, és az alagút felé mutatott.
Csámpás megfordult, és elindult az alagútban.
- Hova vezethet ez a járat? - kérdezte Hermione.
- Fogalmam sincs... A Tekergők Térképén fel van tüntetve egy út, ami innen indul, de Fred és George szerint még soha senki nem ment végig rajta. A vége nincs is rajta a térképen, de az irányból ítélve valószínűleg Roxmortsba vezet...
Az alagút olyan alacsony volt, mintha törpéknek építették volna. A járat kilométereken át kígyózott a föld alatt.
Végül a járat lejtősen emelkedni kezdett, majd újabb kanyart vett. Csámpás itt végleg eltűnt a szemünk elől, majd kisvártatva egy nyílást pillantottunk meg, amin át halvány fény szűrődött be az alagútba.
Megtorpantunk, és füleltünk. Csak a saját zihálásunk törte meg csendet. Odalopóztunk a nyíláshoz, és benéztünk rajta.
Lakatlan, romos helyiség tárult a szemünk elé. A falakról lógott a tapéta, a padlót lépten-nyomon foltok szennyezték, s a berendezési tárgyak ripityára törve hevertek szanaszét, mintha valaki a falhoz csapkodta volna őket. A szoba ablakai be voltak deszkázva.
Hermione megragadta Harry karját. A lány tágra nyílt szemekkel meredt a bedeszkázott ablakokra.
- Harry - suttogta - Szerintem ez a Szellemszállás.
A szoba közepén egy törött karosszék maradványai hevertek.
- Kísértetek nem csinálnak ilyet - morogta.
Ebben a pillanatban megreccsent valami a fejünk fölött. Valami mozgott az emeleten.
Lábujjhegyen kilopakodtunk az előszobába, és elindultunk felfelé a roskatag lépcsőn. Körülöttünk mindent vastag porréteg borított, de a padlón s a lépcsőfokokon egy széles, tiszta sáv jelezte, hogy ott nemrég végigvonszoltak valamit.
Az emeletre érve megálltunk.
- Nox - suttogtuk kórusban, mire a pálcák végén lobogó lángocskák nyomban kialudtak. Nem messze tőlünk, az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Közelebb lopakodtunk hozzá, s ekkor ismét meghallottuk a recsegést, amit ezúttal dorombolás követett.
Még egy utolsó pillantást váltottunk, aztán Harry előreszegezte a pálcáját, és berúgta az ajtót.
Az első dolog, amit megpillantottam, egy díszesen faragott, baldachinos ágy volt. Szakadt függönyei között ott feküdt a doromboló Csámpás, Ron az ágy mellett hevert a padlón, és törött lábát szorongatta.
- Jól vagy, Ron?
- Hol van a kutya? - kérdeztem.
- Az nem kutya - sziszegte Ron - Csapdába csalt...
- Mi? Dehát kutyának kell lennie - értetlenkedtem. Amikor Roxmortsban találkoztunk, a állat semmi jelét nem adta bármilyen emberi tulajdonságnak.
- Animágus... a kutya ő maga...
Ron az ajtó felé meredt. Az ajtó becsapódott, s a homályból egy ember körvonalai bontakoztak ki.
Az alak olyan volt, mint egy két lábon járó holttest. Derékig érő, csimbókos haja félig eltakarta halálfejszerű, vigyorgó arcát. Állkapcsára és pofacsontjára mintha rászáradt volna a viaszsárga bőr, csak a sötét szemüregek mélyén megcsillanó fény jelezte, hogy él. Sirius Black állt előttünk.
- Capitulatus! - mordult fel Black. Felemelt kezében ott volt Ron varázspálcája.
A pálcáink a magasba röppentek, és egy szempillantás múlva Black kezében landolt. A varázsló előrelépett, és ránk függesztette tekintetét.
- Tudtam, hogy eljöttök a barátotok után - szólt rekedten. Hangja elárulta, hogy a hosszú börtönévek során elszokott a beszédtől - Apátok is ezt tette volna, ha én szorulok segítségre. Bátorságra vall, hogy nem rohantatok a tanáraitokhoz. Hálás vagyok érte... megkönnyítetted a dolgom.
Ha nem kapjuk el Harry karját, Blackre vetette volna magát.
- Harry, ne! - suttogta rémülten Hermione.
- Ha meg akarja ölni Harryt, velünk is végeznie kell! - csattant fel Ron. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, de az erőlködés csak még jobban elgyengítette, beszéd közben meg-megingott, mintha az ájulás kerülgetné.
Black szemében különös fény villant.
- Feküdj le - szólt csendesen - Ne tedd még jobban tönkre a lábad...
- Nem hallotta, mit mondtam? - Ronnak már a karomba kellett csimpaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni - Mindannyiunkat meg kell ölnie!
- Ma este itt csak egyvalaki fog meghalni - felelte Black, és szája még szélesebb vigyorra húzódott.
- Miért!? - sziszegte Harry - Már nem szeret gyilkolni? Amikor megölte Pettigrew-t, nem érdekelte, hány mugli hal meg vele együtt! Azkabanban lett ilyen finnyás?
- Harry, hallgass! - rémüldözött Hermione.
- MEGÖLTE A SZÜLEIMET! - ordította Harry. Egy rántással kiszabadította magát a kezeink közül, és rátámadt Blackre...
Blacket minden bizonnyal meglepte Harry értelmetlen, vakmerő próbálkozása, mert nem emelte fel időben a pálcát. Harry bal kezével megragadta a férfi csuklóját, ökölbe szorított jobbjával pedig halántékon ütötte Blacket. Azután mindketten nekiestek a falnak.
Hermione hisztérikusan sikoltozott, Ron ordítva biztatta a bátyámat, én meg próbáltam szétválasztani őket. Black igyekezett kiszabadítani csuklóját, de Harry teljes súlyával ráakaszkodott, jobb kezével pedig ütötte-verte Blacket, ahol csak érte.
Black azonban szabad baljával megtalálta Harry nyakát...
- Nem - sziszegte - Túl régen várok erre a napra...
Az aszott ujjak bilincsként szorultak Harry torkára, hörögve levegő után kapkodott...
Ekkor váratlanul megjelent a képben Hermione lába. A lány teljes erőből megrúgta Blacket, aki felnyögött fájdalmában, és elengedte Harryt. Ron belecsimpaszkodott a varázsló jobb kezébe. Harry gyorsan ellökte magát Blacktől, és körülnézett. A pálcája ott gurult a padlón, tőle alig kétméternyire. Egy ugrással ott termett, és lehajolt érte...
- Au!
Csámpás is bekapcsolódott a küzdelembe, két mellső mancsának összes karmát Harry karjába mélyesztette. Harry felegyenesedett, és lerázta magáról a macskát, de az erre a varázspálcához szökkent.
- Ezt neked! - sziszegte Harry, és Csámpás felé rúgott. A macska dühösen nyávogva félreugrott, Harry felkapta a pálcát, és megfordult.
- Menjetek onnan! - kiáltott Ronékra.
Hermione levegő után kapkodva, vérző szájjal félrekúszott, és magához vette a saját és Ron pálcáját. Ron odavánszorgott a baldachinos ágyhoz, és zihálva lerogyott rá. Arca már nem is falfehér, hanem zöldes volt a kíntól.
Black kimerülten hevert a fal tövében. Beesett mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, tekintetével követte Harryt, aki lassan elindult felé.
- Meg akarsz ölni, Harry? - suttogta.
Harry pálcájának hegye egyenesen a varázsló szívére mutatott. Blacknek vérzett az orra, s bal szeme alatt sötét véraláfutás jelent meg.
- Maga miatt haltak meg a szüleink - Harry hangja kissé remegett, de a pálcát tartó keze meg se rezzent.
Black félelem nélkül nézett rá.
- Nem tagadom - felelte csendesen. - De nem tudtok mindent...
- Nem tudunk mindent? - csattant fel Harry. - Tudjuk, hogy elárulta őket Voldemortnak! A többi nem érdekel!
- Hallgassatok végig! - erősködött Black. - Megbánod, ha elhamarkodottan cselekszel... Semmit nem értetek...
- Sokkal több mindent értünk, mint hinné - Harry hangja remegett az indulattól, ezért én folytattam helyette:
- Maga nem hallotta, amit mi. Az édesanyánkat... aki a testével védett meg Voldemorttól... Maga miatt... a maga árulása miatt...
Egy vörös folt suhant el Harry lába mellett. Csámpás odaszaladt Blackhez, ráugrott a férfi mellkasára, és elhelyezkedett a szíve fölött. Black pislogva nézett a macskára.
- Menj innen - motyogta, és megpróbálta lelökni magáról az állatot.
Csámpás azonban beleakaszkodott Black talárjába, és nem tágított. Csúf, belapult pofáját Harry felé fordította, és sárga szemével a fiúra bámult.
Harry a magasba emelte a pálcát.
- Harry – suttogtam. - Ne tedd! Kérlek! Nem ölhetsz meg egy embert. Ez... ez nem te vagy...
Múltak a másodpercek, de Harry csak állt, felemelt pálcával, dermedt mozdulatlanságban. Black rezzenéstelen tekintettel nézett rá, csakúgy, mint a mellkasán pihenő Csámpás. Ron halkan zihált az ágyon. Hermione visszafojtatta a lélegzetét.
Ekkor egy új zaj ütötte meg fülünket. A csukott ajtón át léptek dobogása szűrődött be, valaki járkált a földszinten.
- ITT VAGYUNK! - sikított fel Hermione - AZ EMELETEN! SIRIUS BLACKKEL! IDE, GYORSAN!
Black riadt mozdulatot tett, amitől Csámpás kis híján leesett a mellkasáról. Harry keze megremegett.
Az ajtó vörös szikraeső kíséretében kitárult. Lupin professzor rontott be a szobába, falfehéren, de harcra készen.
- Capitulatus! - kiáltotta Lupin.
Másodszorra is kirepült a pálca Harry és az én kezemből, s a levegőbe röppent az a kettő is, ami Hermionénál volt. Lupin ügyesen elkapta mind a négyet, majd a szoba közepére lépett, és rámeredt Blackre.
- Ő hol van, Sirius? - kérdezte Lupin, hangja remegett az elfojtott érzelmektől.
A varázsló arca nem árult el érzelmeket. Még hosszú másodpercekig mozdulatlanul feküdt, azután lassan felemelte a kezét, és Ronra mutatott. Harry csodálkozva fordult barátja felé, aki döbbent arcot vágott.
- De hát akkor... akkor miért nem mutatkozott meg eddig? Csak nem azért... - Lupin szeme hirtelen elkerekedett, mintha megpillantott volna valamit Black mögött... valamit, amit csak ő lát. - Csak nem azért, mert ő tette? Cseréltetek... és nekem nem szóltatok róla?
Black Lupinra emelte a tekintetét, és lassan bólintott.
- Lupin professzor - szólt közbe Harry. - Mit jelentsen...
A kérdést azonban nem tudta befejezni. Lupin leeresztette a pálcáját. Azután odalépett Blackhez, talpra segítette a varázslót, és testvéri szeretettel átölelte.
- EZ NEM LEHET IGAZ! - sikította Hermione.
Lupin eleresztette Blacket, és a lányhoz fordult. Hermione felpattant a padlóról, és kerekre tágult szemmel mutogatott rá.
- Maga... maga...
- Hermione
- Maga és ő!
- Hermione, nyugodj meg...
- Nem szóltam senkinek! - visította a lány. - Végig fedeztem magát...
- Hermione, kérlek, hallgass meg! - emelte fel a hangját Lupin - Megmagyarázom!
- Megbíztunk magában! - kiabáltam az indulattól elcsukló hangon. - És maga végig az ő oldalán állt!
- Ez nem igaz - rázta a fejét Lupin. - Az elmúlt tizenkét évben nem tartottam a barátomnak Siriust, de ennek most vége. Megmagyarázom...
- NEM! - ordította Hermione. - Egy szavát se higyjétek el! Ő segített Blacknek bejutni a kastélyba! Ő is a halálotokat akarja! Ez az ember egy vérfarkas!
Szavai visszhangot vertek a beálló csendben.
Mindannyian Lupinra meredtünk. A professzor furcsamód nyugodtnak tűnt, bár kissé sápadt volt.
- Okosabb válaszokhoz szoktam tőled, Hermione – szólt. - A három megállapításból csak egy igaz. Nem segítettem Siriusnak bejutni a kastélyba, és eszemben sincs Harryék halálát kívánni... - Lupin itt mintha kissé megborzongott volna - De azt nem tagadom, hogy vérfarkas vagyok.
Ron összeszedte maradék erejét, és újra fel akart állni, de fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott a padlóra. Lupin aggódó arccal elindult felé, de Ron rámordult:
- Hozzám ne érj, vérfarkas!
Lupin megtorpant, és lehorgasztotta a fejét. Azután újra Hermionéhoz fordult:
- Mióta tudod?
- Régóta - suttogta rekedten a lány. - Mióta megírtam azt a dolgozatot Piton professzornak...
- Perselus boldog lesz, ha megtudja - bólintott keserű gúnnyal Lupin. - Pontosan ez volt a célja. Remélte, hogy rájöttök, mit jelentenek a tüneteim. Feltűnt neked, hogy mindig teliholdkor vagyok beteg? Vagy észrevetted, hogy a mumus holddá változott, amikor meglátott engem?
- Mindkettő - felelte csendesen Hermione.
Lupin kényszeredetten felnevetett.
- Te vagy a legokosabb boszorkánynövendék, akivel valaha találkoztam.
- Nem - suttogta Hermione - Akkor lennék okos, ha mindenkinek elmondtam volna, hogy mi maga.
- De hiszen tudják - vont vállat Lupin. - Legalábbis a tanárok.
- Dumbledore tudta, hogy maga vérfarkas, és mégis felvette? - hüledezett Ron. - Elment az esze?
- Több kollégám is ezen a véleményen volt - bólintott Lupin. - Bizonyos tanárokat Dumbledore csak nagyon nehezen tudott meggyőzni róla, hogy megbízható vagyok...
- ÉS MEKKORÁT TÉVEDETT! - tajtékzott Harry. - MAGA VÉGIG SEGÍTETT NEKI!
Beszéd közben Blackre mutatott, aki időközben odalépett a baldachinos ágyhoz, lerogyott rá, és remegő kezébe temette arcát. Csámpás dorombolva felugrott mellé, és az ölébe mászott. Ron törött lábát vonszolva távolabb húzódott tőlük.
- Nem segítettem Siriusnak - szólt Lupin. - Ha végighallgattok, azt is elmondom, miért...
Azzal fogta pálcáinkat, s mindegyiket visszadobta a tulajdonosának. A sajátját a derékszíjába dugta.
- Tessék: fegyvertelenek vagyunk. Most már meghallgattok?
Harry döbbenten meredt a pálcára, majd Lupinra.
- Ha nem segített neki - szólt, és gyűlölködő pillantást vetett Blackre - akkor honnan tudta, hogy itt van?
- A térkép árulta el - felelte Lupin - A Tekergők Térképe. Az irodámban voltam, és elővettem, hogy megnézzem...
- Tudja, hogyan működik? - vágott a szavába gyanakodva Harry.
- Még szép, hogy tudom - legyintett türelmetlenül Lupin - Részt vettem az elkészítésében. Én vagyok Holdsáp... a barátaim így szólítottak az iskolában.
- Maga rajzolta?
- Igen, de most nem ez a lényeg. Elővettem az este, mert volt egy olyan gyanúm, hogy megpróbáltok kiszökni az épületből, hogy meglátogassátok Hagridot a hippogriff kivégzése előtt. És nem is tévedtem, igaz?
Beszéd közben Lupin fel-alá járkált a szobában, és egyikünkről a másikra nézett
- Arra is gondoltam, Harry, hogy talán apátok régi köpenye alá bújtatok...
- Honnan tud maga a köpenyről?
- Milliószor láttam Jameset eltűnni alatta - felelte újabb legyintéssel Lupin - A Tekergők Térképe azonban a láthatatlan embert is megmutatja. Láttam, hogyan vágtok át a parkon, és mentek be Hagrid kunyhójába. Húsz perccel később kijöttetek, és elindultatok a kastély felé. Akkor azonban már valaki más is volt veletek.
Harry hevesen megrázta a fejét.
- Dehogyis! Magunk voltunk!
Lupin ügyet sem vetett Harry tiltakozására, és zavartalanul folytatta:
- Alig mertem hinni a szememnek... Azt hittem, elromlott a térkép. Fel sem tudtam fogni, hogyan kerülhet közétek...
- Senki nem volt ott rajtunk kívül! - erősködött Harry.
- Azután megpillantottam még egy pöttyöt. Sirius Black volt az. Gyorsan közeledett felétek, majd összeütköztetek. Láttam, hogy két pöttyöt levonszol a fúriafűz alá...
- Csak egyet! - ellenkezett Ron.
- Nem - rázta a fejét Lupin - Kettőt vonszolt le.
A professzor megállt, és Ronra függesztette a tekintetét.
- Vethetnék egy pillantást a patkányodra? - kérdezte udvariasan.
Ron megütközve nézett rá.
- Miért? Mi köze van ehhez Makesznak?
- Nagyon is sok - felelte Lupin - Megengeded, hogy megnézzem?
Ron rövid habozás után belenyúlt talárja zsebébe, és előhúzta a kapálózó patkányt. Makesz láttán Csámpás felállt Black ölében, és fújni kezdett.
Lupin közelebb lépett Ronhoz. Feszült figyelemmel nézte a patkányt... még a lélegzetét is visszafojtotta.
- Mit akar tőle? - kérdezte rémült arccal Ron, miközben Lupin felé tartotta Makeszt - Mi köze ezekhez a dolgokhoz a patkányomnak?
- Ez nem egy patkány - szólalt meg rekedten Black.
- Hogyhogy nem egy... – értetlenkedtem. - Már hogyne volna patkány?
- Nem, nem az - Lupin lassan megrázta a felét. - Ez egy varázsló.
- Egy animágus - tette hozzá Black. - A neve Peter Pettigrew.
Ez begolyózott - ez volt az első gondolatom.