Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

14.fejezet - Titkok és beszélgetések

Másnap, órák után, Harryvel kimentünk az udvarra. Nem beszélgettünk, hanem némán a gondolatainkba merültünk.
Igaz, a Nap lemenőben volt már, és a hideg is megmaradt. Nem is voltak kint sokan, rajtunk kívül.
- Cami! - hallatszott a vadőrkunyhó felől.
Ron közeledett felénk. Láttam, ahogy Harry arca elkomorodik.
- Igen? - álltam fel a fűből.
Ron láthatóan zavarba jött Harry jelenlététől. A füle enyhén elvörösödött, és lesütötte a szemét.
- Hagrid azt mondta, hogy vigyelek el hozzá - motyogta.
- Miért? - érdeklődtem.
- Azt nem mondhatom el - mondta Ron és idegesen dobolni kezdett a combján.
- Oh... értem. Rendben, menjünk. Szia, Harry! Majd jövök - intettem a bátyámnak és elindultam a vörös hajú fiúval.
Némán sétáltunk Hagrid háza felé. Ronon látszott, hogy kellemetlenül érzi magát.
- Ron... - kezdtem kicsit félénken - nem gondolod, hogy...
- Nem, nem gondolom - vágta rá.
- Te tudod - hagytam rá - De, mit fogsz csinálni? Harry azt mondta, hogy nem akar veled beszélni, amíg...
- Amíg bocsánatot nem kérek? - fejezte be a mondatot Ron felháborodva.
- Hát... igen.
- Nem fogok bocsánatot kérni - jelentette ki.
- Ron! Harry biztosan boldog lenne, ha...
- Nem, kell, hogy megmondd, mit csináljak! - szólt közbe - Majd megoldom...
Nem erőltettem a témát. Amúgy sem tudtam volna, mert idő közben odaértünk Hagridhoz.
- Szia, Hagrid! Miért hívtál? - kérdeztem, miután Ron elment.
- Mutatni akarok valamit - felelte Hagrid.
- Mit? - kérdeztem gyanakodva.
- Gyere utánam, és maradj csendben! - utasított Hagrid - Agyart nem visszük magunkkal, neki nem tetszene...
- Hova nem visszük? Mi nem tetszene Agyarnak? - kérdezősködtem. Hagrid azonban nem figyelt rám.
Csak mentünk és mentünk, mintha sose akarnánk megérkezni.
Mikorra már olyan nagyot kerültünk a Tiltott Rengeteg széle mentén, hogy a kastély és a tó eltűnt a szemük elől, valami zaj megütötte a fülemet. Férfihangok, kiáltások - azután egy dobhártyaszaggató, iszonyú üvöltés...
Hagrid megkerült egy kisebb facsoportot, azután megállt. Sietve követtem - egy pillanatig azt hittem, máglyák körül szaladgáló embereket látok - aztán leesett az állam:
Sárkányok.
Négy kifejlett, hatalmas, vad sárkány. Ott ágaskodtak üvöltve, égnek meredő nyakkal egy palánk határolta kifutóban. Fejük legalább tizenöt méterre volt a földtől, s kitátott, gyilkos fogakkal teli pofájukból tűzoszlopok lövelltek a magasba. Volt köztük egy ezüstöskék, hosszú szarvú - az acsarogva kapkodott a közelében álló varázslók felé; egy sima pikkelyű zöld, amelyik toporzékolt és dobálta magát; egy vörös bőrű, finom aranytüskékkel szegélyezett pofájú, amelyik gomba alakú tűzgomolyagokat okádott; és egy hatalmas fekete, amelyik mind közül a leginkább hasonlított egy óriásgyíkhoz.
A sárkányokat majdnem harminc - példányonként hét-nyolc - varázsló igyekezett féken tartani a szörnyetegek nyakára és lábaira csatolt bőrbilincsekről lógó láncok segítségével. Megbabonázva meredtem a magasba; a fekete sárkány kidüllesztette macskaszerű, függőleges pupillájú szemét - hogy dühében-e vagy félelmében, azt nem tudtam eldönteni -, és irtózatos, bömbölő üvöltést hallatott...
- Maradj ott, Hagrid! - kiáltott hátra a deszkakerítéshez legközelebb álló varázsló, aki a legkisebb sárkány - ami így is hatalmas volt - egyik láncát tartotta - Akár hatméteres lángot is tudnak köpni! Ez a walesi zöld fújt már egy tíz métereset is!
- Hát nem csodaszépek? - dörmögte elérzékenyülten Hagrid
- Nem bírunk el velük! - kiáltotta egy másik varázsló - Kábító átkot nekik, háromra!
A sárkányőrök mind előhúzták pálcájukat.
- Stupor! - ordították kórusban. A kábító átkok szikraesőt hullatva a sárkányok pikkelyes bőrének ütköztek.
A zöld sárkányra meredtem; az vészesen megtántorodott, s pofáját hatalmasra nyitotta, mintha némán üvöltene. Orrlyuka már csak füstölgött, láng nem tört elő belőle. Azután a szörnyeteg lassan eldőlt. Sok-sok tonna izom és csont zuhant a földre, olyan robajjal, hogy mögöttem megzörrentek a fák ágai.
- Megnézzük őket közelebbről? - fordult felém Hagrid, és már vonszolt is a kerítés felé.
Az a varázsló, aki figyelmeztette Hagridot, hogy ne menjen közelebb, most elindult felénk - s felismertem benne Charlie Weasleyt.
Charlie sárkányőrkollégái közül öten odaléptek a walesi zöldhöz. Egy kifeszített vászondarabon gránitszürke tojásokat cipeltek, s azokat most óvatosan lerakták a sárkány mellé. Hagrid vágyakozva nézett utánuk.
- Hagrid! - szólt rá Charlie, majd felém fordulva témát váltott. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy Hagrid milyen szívesen "kölcsönvenné" az egyik tojást.
- Hagrid - fordultam az óriás felé - Nekem nem lett volna szabad látnom a sárkányokat. Miért hoztál ide?
- Mi kértük meg Dumbledore-t, hogy engedjen el - vágta rá Charlie.
- Miért?
- Ron mesélte, mennyire értesz az állatokhoz - magyarázta Charlie, mire elpirultam - Gondoltuk, jól jönne egy kis segítség... Persze csak, ha nem gond.
- Szívesen segítek... Gondolom erről nem szóljatok Harrynek - tettem hozzá csüggedten.
- Megkérnélek rá - helyeselt Charlie.
Nem tudtam eldönteni, örülök-e annak, hogy immár tudom, mi vár Harryre. Ha kedden látom először a sárkányokat, lehet, hogy ott helyben, sírógörcsöt kapok... Ami persze ezek után is megtörténhet...