Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

4. fejezet - Világkupa-döntő

Mr. Weasley vezetésével elindultunk a lámpások fényében fürdő ösvényen. Az úton végigkísért minket a hömpölygő tömeg moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiünkre átragadt. Egész úton nevettünk és tréfálkoztunk.
Húszperces gyaloglás után végre kiértünk az erdőből, és egyszerre ott találtuk magunkat a stadion gigantikus épületének árnyékában.
- Százezer néző befogadására alkalmas - magyarázta Mr. Weasley. - A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta. Mugliriasztó bűbájok védik minden egyes négyzetcentiméterét. A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre a környékre tévedtek, hírtelen eszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak... Eszem az együgyű szívüket - tette hozzá szeretetteljesen.
Elindultunk a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabáló boszorkányok és varázslók.
- Ezt nevezem! - bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta jegyeinket - Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.
A beáramló sokasággal együtt indultunk el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló és boszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött.
Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot is magunk mögött hagytuk, egy páholyban találtuk magunkat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábú szék állt. Mikor a mellvédhez léptem, hogy elfoglaljuk a helyünket az első sorban, lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé: Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, s az egészet - a pályát, a lelátót és a százezer nézőt - bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna. Bal- és jobbfelől három-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely a magasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt. A díszpáhollyal átellenben, s azzal nagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegek váltották egymást - mintha egy láthatatlan kéz kapkodva telekörmölte volna, csak azért, hogy egy másik kéz újra meg újra leradírozhassa, amit írt - mind hirdetések voltak.
Hátrafordultam, hogy megnézzem, érkezett-e időközben rajtunk kívül valaki a díszpáholyba. A hátsó sorban azonban még egy ember sem ült... csupán egy pöttöm lény gubbasztott balról a második széken. A furcsa kis szerzet lába olyan kurta volt, hogy még csak le se lógott a székről; öltözékét egy szál konyharuha alkotta, amit tóga módjára viselt. Arca nem látszott, mert tenyerébe rejtette, de denevérszerű füle valahogy ismerősnek tűnt...
- Dobby?
A pöttöm lény felemelte fejét, és szétterpesztette ujjait - így láthatóvá vált hatalmas barna szeme és jókora, paradicsomra emlékeztető orra. Nem Dobby volt az, de ugyanúgy házimanó.
- Uram Dobbynak nevezett? - sipította a manó az ujjai között. Hangja még Dobbyénál is magasabb és vékonyabb volt; ezúttal egy nőnemű manó lehetett - bár az ilyesmit ezeknél a lényeknél igen nehéz volt megállapítani. Ron és Hermione kíváncsian hátrafordultak, s Mr. Weasley is érdeklődve nézegette a manót.
- Bocsáss meg - szabadkozott Harry - összetévesztettelek valakivel.
A díszpáholyban félhomály volt, a manó mégis úgy takargatta arcát, mintha a szemébe sütne a nap.
- Ismerem Dobbyt, uram! - sipította izgatottan - Az, én nevem Winky. Uram pedig... - sötétbarna szeme itt csészealj nagyságúra tágult - Uram biztosan Harry Potter!
- Igen, az vagyok - bólintott Harry.
- Dobby folyton csak uramról beszél - bizonygatta tiszteletteljes arccal Winky.
- Hogy van Dobby? - érdeklődtem - Élvezi a szabadságot?
- Jaj, kisasszonyom - pislogott a manó - Winky nem akar megsérteni, de Harry Potter csak ártott Dobbynak azzal, hogy felszabadította. Dobbynak a fejébe szállt a szabadság, uram. Túl sokat képzel magáról. Nem is talál munkát azóta.
- Nem talál munkát? - értetlenkedtem - De hát miért?
Winky fél oktávval mélyebbre fogta a hangját, úgy suttogott:
- Dobby bérért akar dolgozni, kisasszonyom.
- Na és? - értetlenkedett Harry - Miért ne kaphatna pénzt a munkájáért?
Winky megbotránkozva meredt rá, és összecsukta ujjait arca előtt.
- A házimanóknak nem szokás fizetni, uram! - sipította bele a tenyerébe - Nem, nem, nem, nem! Mondtam is neki: Dobby, keress egy rendes családot, és telepedj le náluk. A pöffeszkedés nem illik a házimanóhoz. Dobby, mondom neki, ha így folytatod, előbb-utóbb megfenyít a varázslény-felügyeleti főosztály, akár egy utolsó koboldot.
- Szerintem megérdemli, hogy legyen egy kis öröme az életben - gondolkodtam hangosan.
- Házimanónak ne legyen öröme az életben, Camilla Potter - jelentette ki szigorúan Winky. - A házimanó azt teszi, amit mondanak neki. Winky cseppet sem szereti a magas helyeket... De gazdám felküldte a díszpáholyba, hát itt van.
- Felküldött, pedig tudja, hogy tériszonyod van? - kérdeztem homlokráncolva - Miért?
- Azt akarja, hogy foglaljam a helyét - pislogott Winky. - Gazdám nagyon elfoglalt. Winky szívesebben lenne gazdám sátrában, Camilla Potter, de Winky azt teszi, amit parancsolnak neki, mert Winky jó házimanó.
Azzal még egy utolsó rémült pillantást vetett a mélység felé, majd ismét eltakarta a szemét.
- Szóval ilyen egy házimanó - dörmögte Ron - Mondhatom, elég fura figura.
- Dobby még furább volt - legyintett Harry.
Ron elővette omniszkópját, és pásztázni kezdte vele a közönséget, hogy gyakorolja a kezelését.
- De vagány! - kiáltott fel, a visszajátszás gombot nyomogatva - Meg tudom csinálni, hogy az az öreg pasi újra piszkálja az orrát... Még egyszer... még egyszer...
- Fúj már, Ron! - nevettem el magam.
Hermione ezalatt a bársonyba kötött, aranyrojtos programfüzét lapozgatta.
- "A mérkőzést a csapatkabalák bemutatója előzi meg" - olvasta fel a szöveget.
- Ó, az mindig nagyon izgalmas - szólt Mr. Weasley - Régi szokás, hogy a nemzeti válogatottak magukkal hoznak néhány példányt valamilyen náluk őshonos varázslényből, és azok egy kis műsorral kedveskednek a közönségnek.
A következő fél órában a díszpáholy többi vendége is befutott. Mr. Weasley sorban kezet rázott az érkező fontos személyiségekkel, Percy pedig úgy pattogott, mintha sündisznók laknának a székén. Mikor feltűnt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter, Percy olyan mély meghajlást mutatott be, hogy leesett és összetört a szemüvege. Ettől aztán szörnyen zavarba jött; attól fogva nem állt fel a helyéről, csupán féltékeny pillantásokat vetett ránk, akiket a miniszter régi ismerősként üdvözölt: kezet rázott velünk, érdeklődött a hogylétünk felől, és bemutatott minket a tőle balra és jobbra ülő varázslóknak.
- Ő Harry Potter - közölte emelt hangon bolgár miniszterkollégájával, aki gyönyörű aranysújtásos fekete bársonytalárt viselt, s arckifejezéséből ítélve egy szót se értett angolul - Harry Potter... Biztosan hallotta már a nevét... ő az a fiú, aki túlélte Tudjaki átkát... Kizárt dolog, hogy nem hallott róla...
A bolgár varázsló most észrevette Harry villám alakú sebhelyét; mutogatni kezdett rá, és izgatottan hablatyolt valamit. Utána meglátott engem és boldogan hadonászni kezdett a kezeivel, mint valami bűvész.
- Igen. Ő Camilla Potter. Harry húga. Tudja, a lány akinek különleges képességei vannak!
A bolgár lelkesen bólogatott és vidáman leült.
- Na végre! - dőlt hátra fáradtan Caramel - Bevallom, nem vagyok egy nyelvzseni. Ilyen helyzetekben Barty Kupor segítségét szoktam kérni. Aha, látom, ideküldte a manóját, hogy tartson fenn neki egy széket. Nagyon jól tette; ha nem tartjuk nyitva a szemünket, ez a bolgár banda az összes jó helyet elfoglalta volna... Á, megjött Lucius!
Egyszerre fordultunk hátra, és ha a többiek nem is, de én elmosolyodtam. A hátsó sorban még üresen álló három szék felé Dobby régi gazdái közeledtek: Lucius Malfoy, a fia, Draco és egy nő, akiről feltételeztem, hogy Draco anyja lehetett. Alapjában véve csinos nő volt, csak... egyfolytában olyan arcot vágott, mintha valami roppant büdös dolgot dörgöltek volna az orra alá.
- Miniszter úr - szólt Mr. Malfoy, és kezet nyújtott Caramelnek - Hogy van? Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet, Narcissát. Ő pedig a fiam, Draco.
Alig észrevehetően integettem a szőkének, aki erre halványan elmosolyodott.
- Nagyon örvendek, nagyon örvendek - köszönt udvarias mosollyal Caramel, és meghajolt Mrs Malfoy előtt - Kérem, ismerkedjenek meg Oblanszk... Obalonszk... szóval az úr a bolgár mágiaügyi miniszter. Egy szót sem tud angolul. És... lássuk csak... Arthur Weasleyt ugyebár nem kell bemutatnom.
Feszült pillanat következett. Mr. Weasley és Mr. Malfoy farkasszemet néztek egymással, s ekkor eszembe jutott a legutóbbi találkozásuk - az verekedéssel végződött.
Mr. Malfoy végül elfordította a tekintetét, és végignézett az első soron.
- Te jó ég, Arthur - szólt halkan - Mit kellett eladnod, hogy ki tudd fizetni ezeket a jegyeket? A házadért biztos nem kaptál ennyit.
A forgolódó Caramel nem hallotta a megjegyzést, és így folytatta:
- Lucius nemrég bőkezű adománnyal támogatta a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályt. Személyes vendégemként tekinti meg a mérkőzést.
Mr. Weasley udvarias mosolyt erőltetett az arcára.
- Ez... nagyon szép gesztus.
Mr. Malfoy most Hermionét mustrálta hideg, szürke szemével A lány kissé elpirult, de állta a varázsló tekintetét. Lucius Malfoy szája megvető fintorra húzódott - nagyon jól tudtam, miért. Draco családja aranyvérű volt, és nem tartották magukkal egyenrangúnak az olyan mugli származású mágusokat, mint Hermione. A mágiaügyi miniszter jelenlétében azonban Mr. Malfoy nem mert megjegyzést tenni a lányra; gúnyos mosollyal biccentett Mr. Weasleynek, és továbbindult, hogy elfoglalja helyét.
- Hányingert kapok tőlük - morogta Ron.
- Ron! - szóltam rá - Ha ennyire zavar a jelenlétük, akkor nem kell velük foglalkozni.
- Persze, hiszen te könnyen beszélsz - morogta Harry - Te odavagy Malfoyért... Aú! - kiáltott fel, mikor kupánvágtam az omniszkópommal - Miért? Nem így van?
- Hülye - forgattam a szemem.
Ludo Bumfolt csörtetett be a páholyba.
- Mindenki felkészült? - kérdezte - Miniszter úr! Kezdhetünk?
- Amikor csak gondolod, Ludo - felelte előzékenyen Caramel.
Bumfolt erre előkapta pálcáját, és saját torkának szegezte.
- Sonorus! - szólt, s ettől fogva minden szava bömbölve visszhangzott a zsúfolt stadionban - Hölgyeim és uraim! Szeretettel köszöntöm önöket a 422. Kviddics Világkupa döntőjén!
A nézők ovációban törtek ki, éneklő zászlók ezrei kavarták a levegőt, himnuszszólamaikkal fokozva a hangzavart. A hatalmas eredményjelző tábláról eltűnt az utolsó hirdetés, és a láthatatlan kéz kiírta: BULGÁRIA: 0, ÍRORSZÁG: 0.
- Nem is szaporítom tovább a szót. Fogadják szeretettel... a Bolgár Nemzeti Kabalaegyüttest!
A lelátó jobb szárnyán felzúgott a piros tömeg.
- Kíváncsi vagyok, mit hoztak - szólt Mr. Weasley, és érdeklődve előredőlt a mellvéd felé - Áááá! - lekapta szemüvegét, és gyorsan törölgetni kezdte a talárjában - Vélák!
- Mik azok a vél...
Harry még be sem fejezte kérdését, máris választ kaptunk rá. Egy szempillantás alatt vagy száz véla suhant ki a pálya füvére. Nők voltak... De valahogy nem lehettek emberi lények. Úgy fénylett a bőrük, mint a telihold, és úgy lobogott hosszú, szőke hajuk, hogy nem is fújt a szél. Ekkor felcsendült a zene és a vélák táncolni kezdtek. Erre, Harry és Ron felpattantak és ugróhelyzetbe álltak.
- Te meg mit művelsz Harry? - rémültem meg.
A zene elhallgatott, s Harry pislogva körülnézett. Dühös füttykoncert hangzott fel a stadionban. A nézők nem akarták elengedni a vélákat. Ron ábrándos arccal tépkedte a leveleket a kezében tartott süvegről. Mr. Weasley elnéző mosollyal odahajolt hozzá, és elvette tőle a fejfedőt.
- Jól fog ez még jönni, meglátod - szólt - Várjuk csak meg, mivel rukkolnak elő az írek.
- Höh? - Ron tátott szájjal bámult a vélákra, akik most felsorakoztak a pálya szélén.
Hermione rosszallóan ciccegett, és a karjánál fogva visszahúzta Harryt a székére.
- Szégyelld magad! - sopánkodott.
- És most - harsogta Ludo Bumfolt - emeljük a magasba pálcáinkat... az ír Nemzeti Kabalabrigád tiszteletére!
A következő pillanatban hatalmas zöld-arany üstökös zúgott be a stadion légterébe; leírt egy kört a pálya fölött, azután szétvált két kisebb fénycsóvára. Azok a karikás póznák felé suhantak, s ahogy távolodtak egymástól, gyönyörű szivárványos ív ragyogott fel köztük. A tömeg "úúú"-zott és "Ááá"-zott, akár egy ünnepi tűzijáték álmélkodó közönsége. A szivárvány lassan elenyészett, a két üstökös pedig újra összeolvadt, s együtt egy óriási, fénylő lóherét alkottak. A lóhere a magasba emelkedett, s ahogy körberepült a lelátók fölött, úgy tűnt, mintha aranyszínű, csillogó eső hullana belőle...
- Juhé! - kurjantott boldogan Ron, mikor a lóhere elhúzott a díszpáholy fölött, súlyos aranypénzek záporát zúdítva rán. Felnéztem a fénylő alakzatra; csodálkozva láttam, hogy azt több ezer piros mellényes, lengő szakállú emberke alkotja, akik mind egy-egy aranyszínű vagy zöld lámpást szorongattak apró kezükben.
- Leprikónok! - kiabálta Mr. Weasley, túlharsogva a lelátókon felzúgó lelkes tapsvihart. A nézők versengve gyűjtötték az égből hullott pénzt - sokan még a padok alá is bemásztak, hogy összekotorják az elgurult aranyakat.
- Tessék! - rikkantotta Ron, s egy marék pénzt nyomott Harry markába - Az omniszkóp ára! Nem úszod meg a karácsonyi ajándékot, hahaha!
A lóhere most kialudt és alkotóelemeire bomlott; a leprikónok leereszkedtek a földre, és törökülésben felsorakoztak a pálya szélén, a vélákkal átellenben.
- Most pedig, hölgyeim és uraim, bemutatom a bolgár kviddicsválogatottat! Dimitrov!
Valahol a mélyben, a pálya mellett kinyílt egy ajtó; seprűnyélen lovagoló alak suhant ki rajta, de olyan szédítő sebességgel, hogy csak piros talárját lehetett kivenni. A bolgár szurkolótábor lelkes tapssal köszöntötte.
- Ivanova!
Újabb piros taláros versenyző röppent ki az ajtón.
- Zográf! Levszkij! Vulkanov! Volkov! Éééééés: Krum!
- Ő az, ő az! - lelkendezett Ron, omniszkópjával követve a bolgár fogót.
A beesett arcú, sárgáslakó bőrű Krum nagy, hajlott orrával és sűrű, fekete szemöldökével úgy festett, mint egy emberbe oltott ragadozó madár. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze tizennyolc éves.
- És most köszöntsük az ír nemzeti válogatottat! - mennydörögte Bumfolt - Connolly! Ryan! Troy! Mullét! Moran! Quigley! Ééééééés: Lynch!
Hét zöld folt suhant be a pályára.
- Fogadják szeretettel Egyiptomból érkezett játékvezetőnket, a Nemzetközi Kviddicsszövetség elnökét: Hasszán Musztafát!
A pályán most egy valószínűtlenül kicsi és sovány, aranyszín taláros varázsló jelent meg. Fején egy szál haj nem sok, annyi se volt, de az orra alatt díszelgő, kipöndörített bajszát sokan megirigyelhették volna. A bíró egyik kezében jókora fadobozt szorongatott, a másikban a seprűjét tartotta, a bajusz alól pedig egy ezüst síp kandikált elő. Musztafa felült seprűjére, aztán egy rúgással felcsapta a fadoboz fedelét. A dobozból nyomban kiröppent a négy labda: a piros kvaff, a két fekete gurkó és az apró, szárnyas aranycikesz. Musztafa belefújt sípjába, és a labdák nyomában a magasba emelkedtek.
- Ééééés FELSZÁLLTAK! - bömbölte Bumfolt - Mullett a kvaffal! Troy! Moran! Dimitrov! Újra Mullett! Troy! Levszkij! Moran!
Soha nem láttam ehhez fogható meccset. A játék hihetetlenül gyorsan pergett; a hajtók szélsebesen passzolgatták egymásnak a kvaffot - mire Bumfolt kimondta egy játékos nevét, a labda már rég valaki másnál volt.
- ÉS TROY GÓLT SZEREZ! - harsant fel Bumfolt hangja - Tíz-nulla Írország javára!
- Micsoda? - Harry jobbra-balra forgatta fejét az omniszkóppal együtt - De hiszen Levszkijnél van a labda!
- Ha nem kapcsolsz normális sebességre, akkor a többi gólról is lemaradsz! - kiáltottam oda neki, miközben Mioval együtt páros lábon ugráltam, és lelkesen integettünk a tiszteletkört repülő Troynak.
A magasban újra ott lebegett a leprikónok alkotta ragyogó aranyzöld lóhere. A vélák mozdulatlanul álltak a pálya szélén, és mogorván pislogtak az ír kabalákra.
Az ír hajtök tényleg kiváló játékosok voltak... ez egy olyan embernek is feltűnt volna, aki semmit nem tud a kviddicsről. Akcióikat összeszokottan, elegánsan hajtották végre, s olyan pontosan helyezkedtek, mintha olvasni tudnának egymás gondolataiban. A következő tíz percben az ír csapat további két gólt szerzett, harminc-nullára módosítva az állást. A zöldruhás szurkolótábor szűnni nem akaró üdvrivalgással jutalmazta teljesítményüket.
Ahogy múlt az idő, a küzdelem egyre tempósabbá... és egyre elkeseredettebbé vált. Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői kíméletlenül ágyúzták a gurkókkal az írek hajtósorát, és általában minden eszközzel akadályozni próbálták őket. Miután két ízben is szétzilálták Troyék alakzatát, Ivanovának végül sikerült átfurakodnia az ír sorfalon, és Ryan őrzőt kijátszva megszereznie Bulgária első gólját.
- Fogjátok be a fületeket! - ordította Mr. Weasley, mikor a vélák örömtáncba kezdtek. Néhány másodperc a vélák abbahagyták a táncot, a kvaff pedig ismét a bolgároknál volt.
- Dimitrov! Levszkij! - harsogta Bumfolt - Dimitrov! Ivanova - azt a mindenit!
A százezer boszorkány és varázsló egyszerre kapott levegő után, mikor a két fogó, Krum és Lynch függőlegesen átzúgott a hajtók között, méghozzá olyan sebességgel, mintha egy repülőből ugrottak volna ki ejtőernyő nélkül. Az omniszkópon át követtem zuhanásukat, s tekintetével a cikeszt kereste...
- Összetörik magukat! - sikoltott fel Hermione.
Csak félig tévedett: Viktor Krum a legeslegutolsó pillanatban kiemelkedett a zuhanásból, és újra a magasba lendült. Lynch nem volt ilyen ügyes: olyan erővel csapódott a földbe, hogy a legtávolabb ülő néző is hallotta a puffanást.
- Bolond! - mérgelődött Mr. Weasley - Hogy dőlhetett be egy ilyen szakállas trükknek?
- Amíg a medimágusok Aidan Lynchet vizsgálják, - dörgött fel Bumfolt kommentárja - a játék szünetel.
- Nincs semmi baja, csak elhasalt egy kicsit - nyugtatta meg Charlie aggódó kishúgát. Ginny kihajolt a mellvéd fölött, és rémülten meresztgette a szemét - Krum pontosan ezt akarta...
Megnyomtam az omniszkópon a "visszajátszás" és "játékelemzés" gombokat, és beállítottam a sebességet.
Most lassítva néztem végig Krum és Lynch zuhanását. "Vronszkij-műbukás - az ellenfél fogójának félrevezetése" - ez a felirat jelent meg a lencsén. Krum összehúzott szemmel koncentrált rá, hogy elkapja az utolsó másodpercet, amikor még nem késő felrántania seprűje nyelét. Lynch lekéste ezt a pillanatot, és földnek ütközött.
Míg odalent a pályán a medimágusok gyorsan ható bájitalokkal próbálták magához téríteni Lynchet, Krum ráérősen körözött harminc méteres magasságban. Most, hogy ellenlábasa ájultan feküdt a pálya füvén, végre minden figyelmét a cikesz keresésének szentelhette.
Egy pere sem telt bele, és a zöld szurkolótábor örömujjongásba tört ki - Lynch feltápászkodott, lába közé kapta Tűzvillámát, és a levegőbe röppent. Visszatérése új lendületet adott az ír csapatnak; miután Musztafa belefújt sípjába, három hajtójuk az addigiaknál is parádésabb légi mutatványokba kezdett.
A következő negyedórában további tíz ír gól született, s így százharminc-tízre módosult az állás. A játék ezen a ponton kezdett eldurvulni.
Az egyik ír támadás alkalmával, mikor Mullett a bolgár karikák felé suhant a kvaffal, Zográf, a bolgár őrző kirepült elé. A következő pillanatban dühösen felmorajlott az ír szurkolótábor, és Musztafa éles sípszava jelezte, hogy valaki szabálytalankodott.
- Musztafa felelősségre vonja a bolgár kapust - kommentálta az eseményeket Bumfolt - Bizonyára könyöklésért. És... igen, büntetőt ítél Írország javára!
A leprikónok, akik felbőszült darázsraj módjára a levegőbe emelkedtek, mikor Mullettet faultolták, most alakzatba gyűltek, és a "HA-HA-HA" feliratot rajzolták az égre. A vélák erre dühösen felugrottak, felborzolták hosszú hajukat, és táncolni kezdtek.
A Weasley-fiúk és Harry gyorsan befogták a fülüket, de én, akire nem hatott a bűbáj, szinte nyomban cibálni kezdtem Ron ruháját. Ron odafordult hozzám, s lehúztam a kezét a füléről.
- Nézd meg bírót! - nevettem.
Hasszán Musztafa időközben leszállt a vélák előtt a földre, és valóban igen furcsa dolgokat művelt: karizmait mutogatta és lelkesen pödörte a bajuszát.
- Ejnye, ez azért túlzás! - harsogta kaján derűvel Bumfolt - Kéretik észhez téríteni a bírót!
Az egyik medimágus kezét a fülére szorítva odaszaladt a bíróhoz, és jól sípcsonton rúgta. A fájdalom kizökkentette mámorából Musztafát, aki előbb zavartan pislogott, majd kiabálni kezdett a vélákkal. Azok abbahagyták a táncot, és felháborodva tiltakoztak.
- Ha nem csalódom, Musztafa bíró ki akarja küldeni a pályáról a bolgár kabalákat - hangzott fel Bumfolt mennydörgő hangja - Ilyen még nem volt, hölgyeim és uraim!... Ejnye, úgy látom, kezd elfajulni a dolog...
És valóban: Volkov és Vulkanov, a bolgárok terelői leszálltak a földre, és dühösen vitatkozni kezdtek a bíróval. Közben egyre a leprikónok felé mutogattak, akik most a kaján "HI-HI-HI" feliratot alkotva lebegtek a magasban. Musztafát azonban nem hatották meg a bolgárok érvei; kinyújtott karral a levegőbe bökött, utasítva a két játékost, hogy szálljanak fel. Mivel azok nem tágítottak, Musztafa kétszer belefújt a sípjába.
- Írország két büntetőt dobhat! - kiabálta Bumfolt, túlharsogva a piros tábor felháborodott moraját - Volkov és Vulkanov bizony jobban tennék, ha visszaülnének a seprűikre... igen... már fel is szálltak... és Troynál van a kvaff...
Ami ezek után a karikás póznák között zajlott, inkább elkeseredett légi csatára hasonlított, semmint sportmérkőzésre. Mindkét csapat terelői irgalmatlanul suhogtatták ütőiket - Volkovnak és Vulkanovnak szemlátomást már édesmindegy volt, hogy a gurkókat vagy az ír játékosokat találják-e el. Dimitrov egyenesen megcélozta a kvaffot birtokló Morant, és kis híján letaszította őt a seprűjéről.
- Fault! - bődültek fel kórusban az ír szurkolók.
- Fault! - visszhangozta Ludo Bumfolt mágikusan felerősített hangja - Dimitrov lökte Morant! Szándékosan karambolozott vele! Ezért megint büntető járna... Tessék, már halljuk is a sípszót!
A leprikónok újra a levegőbe röppentek, s ezúttal egy óriási kezet formáztak, amelynek csak a középső ujja volt kinyújtva... A sértő gesztus láttán a vélák végképp kijöttek a béketűrésből; betódultak a pályára, és öklömnyi tűzgolyókat kezdtek dobálni a leprikónok felé. Arcuk most csúf, kampós csőrű madárfejjé torzult, s vállukból pikkelyes szárnyak nőttek ki...
- Látjátok, fiúk? - kiabálta Mr. Weasley - Ezért mondom, hogy sose ítéljetek a külső alapján!
A pályára siető minisztériumi varázslók megpróbálták szétválasztani a vélákat és a leprikónokat, de vajmi kevés sikerrel; mindazonáltal a csapatkabalák csatája ártatlan évődésnek tűnt a magasban zajló elkeseredett küzdelemhez képest.
- Levszkij... Dimitrov... Moran... Troy. Mullett... Ivanova... újra Moran... még mindig nála a kvaff. ÉS BEDOBJA!
Az ír szurkolók örömkiáltásaiból azonban alig hallatszott valami a vélák vad visítása, a minisztériumi mágusok varázspálcáinak durrogása és a bolgárok bőszült bömbölése közepette.
A játék azonnal folytatódott; Levszkij indult el a kvaffal, lepasszolta Dimitrovnak. Quigley terelő ekkor egy lendületes suhintással Krum felé küldte az egyik gurkót. A bolgár fogó nem hajolt félre elég gyorsan, és a súlyos golyó telibe találta az arcát.
A tömeg döbbenten felmorajlott: Krum törött orrából ömlött a vér, Musztafa mégsem fújta meg a sípját. Mással volt ugyanis elfoglalva, s ezért senki nem hibáztathatta: az egyik véla tűzgolyója ugyanis lángra lobbantotta seprűje farkát.
- Adjanak időt neki! Senki nem látja, milyen állapotban van? Így nem lehet játszani...
- Odanézz! Lynch! - kiáltott fel Harry.
Az ír fogó hirtelen függőleges zuhanásba kezdett, s biztosra vettem, hogy ezúttal nem a Vronszkij-műbukást látom... ez igazi rárepülés volt...
A közönségnek nagyjából a fele vette észre, mi történik. Az ír szurkolók hatalmas zöld hullámban felpattantak, és ordítva biztatták fogójukat... de Krum sem maradt tétlen. Egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet, és Lynch után iramodott - bár fogalmam sem volt, hogyan láthat a vértől, mely száguldás közben is csak úgy fröcskölt az arcáról. Akárhogy is, Krumnak sikerült utolérnie Lynchet, s a két fogó ismét fej fej mellett zuhant a föld felé...
- Nem tudnak megállni! - sikoltott fel Hermione.
- Dehogynem! - ordítottam.
- Lynch nem tud! - kiabálta Harry.
Igaza lett: Lynch másodszor is a földön kötött ki, a felbőszült vélák pedig úgy vetették rá magukat, mint a keselyük.
- A cikesz! - üvöltött fel Charlie a sor másik végén - Hol van a cikesz?
- Elkapta! - ordította Harry - Krum elkapta! Vége a meccsnek!
A vértől csatakos ruhájú Krum lefékezte seprűjét, elegánsan vízszintesbe kanyarodott, és a magasba emelte fél kezét: ujjai közt ott csillogott az aranycikesz.
A hatalmas fekete táblán megjelent a végeredmény: BULGÁRIA: 160, ÍRORSZÁG: 170 - de a közönség még jó pár másodpercig nem fogta fel, mit történt. Azután felzúgott a tömeg: előbb tompán, aztán egyre hangosabban, akár egy ébredező, lusta oroszlán... s végül a zöld tábor féktelen, tomboló ünneplésbe kezdett.
- GYŐZÖTT ÍRORSZÁG! - bömbölte kissé megkésve Bumfolt - A CIKESZT KRUM KAPTA EL - DE ÍRORSZÁG GYŐZÖTT! Álmunkban se hittük volna, hogy ez megtörténhet, hölgyeim és uraim!
- De hát miért kapta el a cikeszt? - kérdeztem ordítva, miközben lelkesen tapsoltam - Akkor fejezte be a meccset, amikor Írország százhatvan ponttal vezetett!
- Tudta, hogy esélyük sincs behozni a hátrányt - kiabált vissza Harry, aki ugyancsak lelkesen tapsolt - Túl jók voltak az ír hajtók... Krum stílusosan akarta befejezni a mérkőzést...
- Nagyon hősiesen viselkedett - állapította meg Hermione, aki a mellvéd fölött kihajolva figyelte a földre ereszkedő Krumot. Csapatnyi medimágus indult el a bolgár fogó felé, durrogó pálcákkal törve utat a vélák és leprikónok között - Borzalmasan néz ki...
Nem volt könnyű kivenni, mi történik odalent, de azért nagy nehezen sikerült megtalálnom a medimágusok gyűrűjében álló Krumot. A bolgár a szokásosnál is mogorvább képet vágott, és nem engedte, hogy ellássák sérülését. Csapattársai a közelében ácsorogtak, és megsemmisülten csóválták a fejüket, míg nem sokkal odébb az írek győzelmi táncot lejtettek a leprikónfelhőből hulló aranyesőben. A lelátókat lengő zászlók erdeje lepte el, s a levegőt betöltötték az ezer szólamban felzengő ír himnusz hangjai. A vélák újra felvették szokásos szemet gyönyörködtető alakjukat, de szép fejüket most lehorgasztották, és sugárzó arcukon gyászos kifejezés ült.
- Aszér dérékásán küszdötünk - szólt egy hang a hátam mögött: a bolgár mágiaügyi miniszter volt az.
- De hiszen maga tud angolul! - csattant fel méltatlankodva Caramel - Mégis hagyta, hogy egész nap kézzel-lábbal mutogassak!
- Natyon szórakosztató volt - felelte vállvonogatva a bolgár miniszter.
- És miközben az ír válogatott tagjai tiszteletkört repülnek kabaláik kíséretében, a díszpáholyba behozzák magát a Kviddics Világkupát! - harsogta Bumfolt.
A díszpáholyt láthatatlan, mágikus reflektorok fénye árasztotta el, lehetővé téve, hogy a lelátókról is figyelemmel lehessen kisérai az ott zajló eseményeket. Hunyorogva a bejárat felé néztem; azon épp akkor cipelt be két ziháló varázsló egy hatalmas aranyserleget. A serleg Cornelius Caramelhez került, aki még mindig sértődött arcot vágott: szemlátomást nem tudott napirendre térni afelett, hogy bolgár kollégája bohócot csinált belőle.
- Köszöntse nagy taps a gáláns vesztest: Bulgáriát! - mennydörögte Bumfolt.
A díszpáholy lépcsőjén megjelent a legyőzött bolgár csapat hét játékosa. A közönség elismerően tapsolt, s a lelátókon szapora villogás jelezte, hogy omniszkópok ezrei szegeződnek a kivilágított páholyra.
A bolgárok végigvonultak a két széksor között, s miközben Bumfolt a nevüket harsogta, rendre kezet ráztak a két miniszterrel. Krum, aki az utolsó volt a sorban, még mindig borzalmasan festett; arca fekete volt a rászáradt vértől, s szeme körül sötét monoklik éktelenkedtek - de kezében még mindig ott volt az aranycikesz. Akárhogy is - mikor Bumfolt beleharsogta nevét a stadion hatalmas légterébe, a tömeg mennydörgő ovációval ünnepelte őt.
S akkor megérkezett a győztes ír csapat. Aidan Lynchet Moran és Conolly támogatták. A fogó tekintete kissé ködös volt, - bizonyára agyrázkódást kapott a második kemény landolás alkalmával - de azért ő is boldogan vigyorgott, mikor Troy és Quigley a tömeg ujjongásától kísérve a magasba emelték a csillogó aranyserleget.
Végül, miután az ír csapat tagjai elhagyták a díszpáholyt, hogy újabb tiszteletkört írjanak le a lelátók fölött (Lynch, Conolly mögé ült fel, és végig kótyagosan vigyorgott), Bumfolt a torkának szegezte a pálcáját, és így szólt: Silentium.
- Ezt az estét még évek múlva is emlegetni fogjuk - dörmögte rekedten - Micsoda váratlan fordulat... Ki látott már ilyen rövid döntőt? Á, igen, nektek jár egy kis pénz... Mennyi is?
Fred és George időközben átmásztak székük támláján, megálltak Ludo Bumfolt előtt, és boldog vigyorral nyújtották a markukat. 

Író megjegyzés:
A képet ÉN szerkesztettem!