~Derek Hale a mindenem~

23.

A M Y   W H I T E

Egy hét telt el azóta, hogy a kiskutyát megtaláltuk és elvittük Deatonhöz. Scotték is meglátogatták, állításaik szerint már rendben van, de kellene neki egy felelősségteljes gazda. Így hát Stilessal az oldalamon lépkedtem az állatorvoshoz, mert eldöntöttem hogy én hazaviszem.

Útközben megálltunk egy boltban, hogy vegyek neki jutalomfalatot és egy kis játékot. Miután ezzel megvoltunk, vigyorogva indultunk tovább.

Az ajtón belépve a kis szőrgombóc futott felém, lihegve ugrált fel és le, mire lehajoltam hozzá és óvatosan megsimogattam. Először megszagolgatta a kezemet, aztán már bújt is hozzám hogy megint megsimizzem. Elképesztően aranyos volt, gondolkodás nélkül vittem haza. Deaton adott egy pórázt, ugyanis azt elfelejtettem venni, így már biztonságosan indulhattunk el az ideiglenes otthonomba, Derek házába.

Tudtam, hogy nem fog neki örülni, nem tűnik olyan állatbarátnak, és még idegesebb lesz, hogy még csak meg sem kérdeztem tőle, hogy szabad-e. Ennek ellenére boldogan szedtem a lépcsőfokokat, majd egy másodpercet se várva nyitottam ki a hatalmas ajtót. Derek összefont karokkal méregetett, majd megrázta a fejét.

-Te meg mégis mit képzelsz? Az én lakásomba nem lesz kutya.-jelentette ki szigorúan.

-Derek kérlek, nézz már rá. Tudom, hogy nagy felelősség és azt hiszed nem fogok vele bírni, de bízz bennem. Vigyázni fogok rá, figyelek, hogy semmi kárt ne tegyen, etetni fogom, orvoshoz is viszem, minden nap sétáltatom. Nem lesz semmi gond, megígérem.

-Egyetlen esélyt kap. Ha bármi történik, kidobom az ablakon.-forgatta meg szemét, majd ott is hagyott volna, ha nem szólok utána.

-Nem segítesz elnevezni?-húztam féloldalas mosolyra ajkam, mire Derek bólintott. Szerintem nem kedvességből segített, csak nem szerette volna, hogy olyan nevet adjak neki mint például; a kis Shawn Mendes, szőrkupac, vagy az ehhez hasonlók.

Fél óra elteltével se tudtunk dűlőre jutni. Egymás mellett feküdtünk a padlón, köztünk pedig a kiskutya szórakozott Derek pulóverével, amiről nekem eszembe jutott a játék amit neki vettem. Hirtelen felpattantam, amitől a kis csöppség megijedt, de nem foglalkoztam vele, a táskámból elővettem a gumilabdát, és odadobtam neki.

-Ez meg mi?-mosolygott amikor meglátta a kék játékszert.

-Neki vettem amiko...-kezdtem el a mondandómat, de befejezni nem tudtam, mert a bolond kiskutyánk a labda után szaladva megbotlott és egy hatalmasat bukfencezett, amin egy hatalmasat nevettem.

-Amy, legyen a neve Bukfenc.-kuncogott Derek magába, ugyanis csak viccből mondta, de nekem megtetszett az ötlet.

-Úristen Bukfenc, ez nagyon jó. A beceneve pedig Buksi, mert ez mégis olyan édes.-szaladtam oda az újonnan elnevezett kis jószághoz.-Hát szia te imádnivaló, drága, egyetlen Buksikám. Mi újság? Hmm.. mizu kisbabám?-kezdtem el őrült módon simogatni.

-Akkor azt hiszem én ide már nem is kellek.-vakarta meg zavartan tarkóját a mögöttem ülő fiú.

-De!-kiabáltam.-menjünk el venni neki ágyat, meg tálat amiből majd eszik. És még pár játék is jól jönne. De várjunk nincs is még kajája, azt is kell venni. Meg egy jobb nyakörvet, ez nem tetszik. Gyere menjünk.-fogtam meg kezét, mire nyöszörögve, de felkelt a földről.

Pár perccel később már hárman sétáltunk a járdán a kisállat kereskedésbe, ahol minden szükséges dolgot meg is tudtunk venni.

A nap hátralevő részében Buksival játszottunk, beszélgettünk és vacsoráztunk. Az esti rutinjaink elvégzése után pedig éppen aludni készültünk, amikor valaki kopogtatott a vasajtón. Derek nyugodtan sétált tovább az emeletre, mintha meg se hallotta volna, én viszont szaladtam kinyitni az ajtót, ám senkit nem láttam.

-Hahó.-kiáltottam el magam.

-Amy White. Élőben még csinosabb vagy.-hallottam meg magam mögül a hangot, mire ijedten megfordultam.

-Deucalion?-kerekedtek ki szemeim.-Te meg mit keresel itt?

-Ez a kis dög is annak a része, hogy Derek belédszeressen? Amy ne vesztegesd az időt, látszik, hogy tetszel neki, ezt a tüzet kell fellobbantani! Tegyél már valamit.-forgatta meg szemét, majd egy pillanat alatt nyoma veszett.

-Amy te mégis kivel beszélgettél?-kérdezte érdeklődő pillantásokat vetve Derek.

-Én.. nem... vagyis.. Én nem beszéltem senkivel.-erőltettem arcomra egy keserű mosolyt, majd a szobámba rohanva magamra zártam az ajtót.

Teljesen megfeledkeztem Deucalionról, ahogyan arról is, hogy mért vagyok itt. Az volt a "küldetésem", hogy megszerettessem magamat Derekkel. Ha ezt megcsinálom, meg kell ölnöm Scottot. Azt pedig nem szeretném. Nem, ezt az egészet nem szeretném már. Velük szeretnék lenni és normális életet élni. Nem fogom megölni az egyik legjobb barátom, aki mellesleg még mindig utál engem.

Kis gondolkozás után arra jutottam, hogy mindent elmondok Dereknek, aki először nem tudta felfogni, hogy ez történik, és egy kissé talán csalódott is volt, de aztán rám mosolygott.

-Ne félj, én itt vagyok neked.-törtölt le egy könnycseppet arcomról. Észre se vettem, hogy elkezdtem könnyezni.

-Derek, kérlek ne haragudj, borzasztó dolgot tettem.-bújtam hozzá szorosan.

-Amy, nézz rám.-emelte fel állam, hogy íriszeibe nézhessek.-Nem haragszom rád, én is beleegyeztem volna. És nagyon örülök, hogy kinyílt a szemed és mindent elmondtál nekem. Vigyázni fogok rád, mindent megoldunk. Holnap felhívjuk Scottékat, és elmondjuk nekik is, rendben? Most nyugodj meg, mert nincs semmi baj. Aludnod kell, nagyon kimerültnek látszol.-adott egy puszit homlokomra.

Még én magam is meglepődtem rajta, hogy Derek hangja mennyire megnyugtatott. Egy halvány mosollyal hajtottam vállára fejemet, percekkel ez után elnyomott az álom.