~Derek Hale a mindenem~

27.

A M Y     W H  I  T  E

Az elmúlt időszakban elképesztő változásokon mentem keresztül, mégha ez másoknak nem is tűnt fel. Mint lelkileg, mint testileg erősebb lettem, ugyanis a megmagyarázhatatlan részese, a természetfeletti tagja lettem egy szempillantás alatt. Habár rengeteg új dolog történt rövid időn belül, mindenen át sikerült jutnom, ezt pedig a barátaim bizalmának és segítségének köszönhetem. Scott, Stiles, Lydia, Malia mindegyikőtöknek hálás vagyok, köszönöm, hogy az oldalamon voltatok és vagytok, az utolsó és egyben legváratlanabb megmérettetést azonban egy embernek köszönhetem: Derek Hale, a mindenem.

Derek hatalmas hangját kieresztve szólt a falka tagjainak, az akció hamarabb kezdetét vette a vártnál. A külvilág hangos zajába kapaszkodva próbáltam ébren maradni, így már messziről hallottam, ahogyan Stiles fulladva szalad Scott után. A két fiú érkezését követően lassan mindenki aki számított körülöttünk állt, és a terv változását elemezték, erre azonban nem volt sok idő. Derek feszülten parancsolt mindenkit helyre, percekkel később pedig már csak velem foglalkozott.

A környéken már senki nem tartózkodott, az egyetlen fényforrás a Holdtól származott, ami tökéletesen elég volt ahhoz, hogy lássam az előttem térdelő, gyöngyöző homlokát. Már egy padon ülve, aggódva mértem végig a férfit, aki tanácstalanul nézett szemembe.

— Tudok harcolni, Derek. Bízz bennem. — simítottam meg borostás állát.

— Amy, ha nem bíznék benned, most nem lennék itt, nem erről van szó. Basszus, hogy nem jöttem rá hamarabb. — hajtotta le fejét. — A szervezeted tele van sisakvirággal, az egész rohadt házam körbe van véve sisakvirággal! — állt fel ingerülten és fel alá járkált előttem.

Mire választ adhattam volna a férfi csendre intett. Mutatóujját a szája előtt tartva fogta meg kezem, majd halkan maga után húzott. Lábaim remegését kontrollálva lépkedtem utána, mikor egy lövés hang törte meg az addigi csendet. A golyó egyenesen mellettünk suhant el, azt pedig követte még több tíz másik. Lépteink egyre szaporábban szedtük, mígnem a lassú tempónkat felváltotta az ész nélküli rohanás.
Ezzel a harc elkezdődött.

Egy hatalmas fa tövében megbújva fújtam ki magam, és nem is terveztem megmozdulni, azonban az avar halk neszezésére lettem figyelmes. Felkészülve eresztettem ki karmaim és agyaraim, amikor egy középkorú hölgy kérdőn pillantott felém. A másodperc töredéke alatt változtam vissza és egy lágy mosolyt erőltettem arcomra.

— Bújócskázom a testvéreimmel. — mondtam, mire a nő egy laza biccentéssel tovább futott, én pedig a földre ereszkedve fújtam ki a levegőt.

— Megvagy. — súgta mögöttem egy már ismerős, rekedt hang. Karmaimat kieresztve álltam fel, és lassan megfordultam. Kali vörösen égő szempárja és hatalmas vigyora nem lepett meg, mint ahogyan hirtelen kirohanása sem. A fa legközelebbi ágára felkapaszkodva löktem magamon egyet és az érkező mellkasa irányába lendítettem lábaim, amik sikeresen eltalálták és egy pillanatra leterítették Kalit. Morogva állt fel a földről, mire a már kieresztett karmaimmal ellátott ujjamat, pontosabban a középsőujjamat felmutatva neki indultam meg az ellenkező irányba és amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam. Nem, nem azért mert megijedtem tőle, ez egyszerűen a terv része volt.

A saját és a mögöttem futó léptein kívül hallottam még egy közelből felcsendülő kiáltást is, amely következtében utamról letérve Stiles megmentésére indultam. Párszáz méter megtétele után egy baseball ütőt láttam a földön heverni, amit habozás nélkül kaptam fel. Egy kisebb kúttal ellátott területen Ennis nekem háttal állva szorította Stilest egy faoszlophoz, aki könyörgően nézett szemébe. Kockázatot vállalva indultam meg feléjük és mosolyogva kocogtattam meg a nagy farkas vállát, mire az meglepetten fordult meg, ezzel elengedve a lihegő fiút. Erősen megszorítottam a baseball ütőt és a lehetőséggel élve Ennis két lába közé ütöttem vele. A férfi halk mormogó hanggal esett a földre, én pedig Stilessal az oldalamon futottam tovább az elhagyatott ház irányába.