~Derek Hale a mindenem~

2.

                 A M Y   W H I T E

-Új vagy a városban igaz?-kérdezte.

-Hát nem szívesen vagyok itt, de igen.-bólogattam.

-Én nagyon szeretek itt lenni. Néha történik pár furcsa dolog, de meg lehet szokni. Szeretnéd hogy körbevezesselek?-mosolygott kedvesen.

-Megköszönném.-álltam az oldalára, majd elindultunk.

Először Stiles-hoz, Scott legjobb barátjához mentünk, aki mellesleg nekem nagyon szimpatikus volt. Kedves, sőt még helyes is. Utána mentünk Malia-hoz és Lydia-hoz, akik szintén nagyon aranyosak voltak, kedvesen fogadtak. Mesélt Liam-ről is aki jelenleg el volt foglalva, majd a suliban találkozunk. Utoljára maradt egy Derek nevű személy, aki állítólag nagyon mogorva, senkivel sem kedveskedik. Kicsit lelombozta a kedvem, de gondoltam megölni csak nem fog.

Mikor megérkeztünk a házához, (ami amúgy úgy nézett ki mint egy raktár, talán az is) egy borzasztó magas és meredek lépcsőn kellett felvánszorognom.
-Pfuu.-szuszogtam.
-Majd megszokod.- nevetett a fiú.

Mikor felértünk Scott könnyen elhúzta a nagy vasajtót.
-Derek!-kiabált.
-Mi van már megint?-lépett elő a kigyúrt, iszonyatosan helyes férfi.
-Be szeretném mutatni neked Amy White-ot. Most költözött a szomszédomba.-mondta majd lassan az órájára pillantott.-Basszus mennem kell, már 4 óra. Amy maradj itt és beszélgessetek.
-Öhm oké.-mosolyogtam.

Scott el is ment, Derek beljebb hívott, leültem a kanapéra és bámultam előre. Semmi érdekes téma nem jutott eszembe, azt hittem, ez könnyebben fog menni. Nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem. Vajon ő mit gondol? Hogy én egy idióta vagyok aki nem nagyon tud beszélni? Vagy mi? Kezdett ciki lenni a helyzet, úgyhogy az első dolog ami kijött a számon, azt mondtam..

-És te mióta laksz itt?-most úgy őszintén ki a francot érdekel ez?

-Amióta megszülettem-válaszolt.

-A családod?-érdeklődtem tovább. Láttam, hogy ez a kérdés nem tetszett neki ezért hozzátettem:-persze nem kell elmondanod, ha nem akarod.

-Nem semmi gond. Pár éve leégett a házunk nagyon sokan meghaltak. A szüleim, a testvéreim, csak egy ember túlélte. A nagybátyám Peter.-mesélte.

Csak könnyes szemekkel néztem őt. Eszembe jutott az én édesanyám, hogy ott ültem mellette a kórházban és vártam a nemlétező csodát. Izgatottan mentem be minden nap, hátha jön velem szembe és mondja : képzeld el meggyógyultam, mehetünk haza. Soha nem jött el ez a pillanat, emlékszem a temetőbe, a sok ismeretlen arc, akik csak azért jöttek el, hogy legyen kifogásuk, hogy mért nem mentek be munkába, hogy mért nem voltak egy bizonyos tárgyaláson, vagy csak egyszerűen nem akartak egyedül otthon lenni, hamis könnyeket varázsoltak az arcukra, és simogatták a vállamat, mondogatták, semmi baj, minden rendbe jön, meg nekünk is nagyon hiányzik nyugi. Hát nem, őket rohadtul nem is érdekelte, mi folyik körülötte...ahogy ezeket végig gondoltam, azt vettem észre, hogy már bőgök és a férfi ahogy tud úgy nyugtat és meg akarja tudni, mi a bajom.

-Amy mondd már el! Mi rosszat mondtam?-kiáltozott feszülten.

-Nem, nem a te hibád. Csak az emlékek.. az anyám halála. Bocsi.-töröltem le a könnyeim.

-Sajnálom.-mondta, majd megölelt.