~Derek Hale a mindenem~

26.

A  M  Y W  H  I  T  E

Másnap reggel kimerülten ébredtem, alig egy órát ha tudtam aludni. Folyamatosan a tervünkön kattogtam, egészen addig, amíg Derek be nem rontott a szobámba, hogy elment a falkák helyére és messziről hallgatózott. Azt mondta, semmit nem sejtenek, nem tudják, hogy oda fogunk menni, így ha Deucalion szeretne velem beszélni, semmi képpen se buktassam le magunkat.

Körülbelül egy óra elteltével Stiles és Lydia kézen fogva léptek be a vasajtón, nyomukban Scottal, Maliaval és Liammel. Órákon keresztül a másnapi akciónkat beszéltük meg, közben Peter is csatlakozott és egy pár lenéző megjegyzés után végül megpróbált nekünk segíteni.

Estefele, mikor már mindenkinek zsibbadt az agya a sok információtól, elköszöntünk egymástól. Egyedül Scott maradt a lakásban, egyenesen azzal a céllal, hogy beszéljen velem. Együtt kibaktattunk a teraszra, hogy ketten lehessünk, ekkor pedig elkezdte mondanivalóját.

- Amy, tudom, hogy neked ez egy borzasztó nehéz időszak, és sok változáson mentél keresztül, eközben pedig rengeteg olyan információhoz jutottál hozzá, amire álmodban sem gondoltál volna. A múltkori esetről annyit szeretnék mondani, hogy nagyon jól tudom, hogy a tudatod alatt irányítottak téged, végig manipulálva voltál, és ha esetleg azt hiszed, hogy haragszom rád, kérlek azonnal vesd el azt a gondolatot. Semmi, de semmi miatt nem hagynálak el téged, nagyon fontos szerepet töltesz be a falkámban és holnap mindent bele fogok adni, hogy legyőzzük az alfákat, szeretném, hogy újra találkozz az édesanyáddal, már ha ez tényleg lehetséges, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy helyrehozzam az életed, mert tisztában vagyok vele, hogy részben én rontottam el. Nagyon szeretlek Amy. - mondta, majd egy baráti, szoros ölelésre invitált.

Az este hátralevő részében próbáltam kikapcsolni az agyam, hogy ne kattogjak folyamatosan, hiszen nagyon jól tudtam, hogy az nem lesz jó, ha túlgondolom az egészet.

Az éjszaka közepén, talán hajnali három körül vérfagyasztó sikításra ébredtem. Az ágyban fekve mozdulatlanul néztem a plafont, teljesen lefagytam az ismerős hangtól. Perceken keresztül kővé dermedve hallgatóztam, amikor hirtelen egy férfi ordítását hallottam meg. Majd még egyet, másodpercekkel az után ismét egy nő sikítását. Hirtelen felpattanva rohantam be Derekhez, aki egészen addig nyugodtan aludt, azonban érkezésemre ijedten felült. Kikerekedett szemekkel kapkodtam a levegőt és járkáltam a szobában, mire két erős kar megállított és arra késztetett hogy a tulajdonosai szemébe nézzek. Meglepettséget és egy kis félelmet is le tudtam róla olvasni, fogalma sem volt róla mi történik.

- Meg fogunk halni. - nyögtem ki végül, majd a földre zuhanva zokogni kezdtem. - Nem hallod, Derek? Meg fogunk halni. - szipogtam az orrom előtt álló férfinek, akit láthatóan nem hatott meg amit mondtam.

- Kelj fel, mennünk kell. - mondta először halkan. - Amy azonnal állj fel, itt vannak! - kiáltott rám, mire arany, izzó szemekkel felnéztem rá. Valami történt velem, valami megmagyarázhatatlan. Tudtam, hogy hol vagyok, mégis máshol éreztem magam. Hűvös volt a levegő, a lépteim hatására ropogtak a száraz falevelek. Miközben Derek lakásának lépcsőin haladtunk lefelé, egyre kevésbé tudtam koncentrálni, mintha valaki más szemével láttam volna a világot, nem tudtam irányítani, azonban tudtam mit csinál és hogyan gondolkozik.

- Deucalion, kérlek segíts. Hallod, szükségem van rád! - kiabálta kétségbeesetten egy női hang. - Mentsd meg a kislányomat,  nem bánthatja őt is. Deucalion itt vagy? - kérdezte rekedten. Pár lépést téve a romos ház felé körbenézett, majd térdre ereszkedve tenyerébe temette arcát. - Nem veszíthetem el a kislányom.. A kislányunk. - suttogta. Szemei lassan lecsukódtak, amikor végleg elhagyta őt minden ereje. Karjait gyengéden maga mellé ejtette, kihűlve feküdt a földön, mégis reménykedett, hogy a férfi aki egy időben mindennél jobban szerette, ismét eljön érte és kisegíti a bajból. A személy azonban nem érkezett. A nő heves lélegzetei egyre csak lassultak, egy idő után már úgy éreztem, mintha egyáltalán nem működne a tüdeje. A csalódottság, felelem, és szomorúság egyszerre járta át a testét, majd szemhéjait lassan felnyitva az égre meredt. - Hát itt a vég. - szólalt meg.

Időközben a lépcső legaljára értünk, Derek pedig minden erejével kicsapta az előttünk addig zárva levő ajtót. Ezután már mindkét karjával engem fogott, a lábaimat ugyanis teljesen elhagyta az erő. Reszketve kapaszkodtam a férfibe, aki aggódva lépett ki a lakásból, ezzel végleg elhagyva a veszélyforrást. Ő ugyanis rájött.