A Védelmező

15. rész Új élet

Ismét megérinti a kezem, mindketőnkéről eltűnik a bőr.

-Szeretnék valamit mutatni. - egy kicsit megremeg.

Az emlékei, rólam. Amikor először találkoztunk és amikor a parkban sétáltunk, minden itt van, az utolsó pillanatig.

Ez épp olyan mint az Alkonyat végén mikor Bella megmutatja Edwardnak a közös emlékeiket. Olyan aranyos.
Elnevetem magam ettől a gondolattomtól, ő pedig értetlenül nézi végig mind ezt.

-Őrülök hogy tetszik. - mosolyodik el lágyan.

Hirtelen olyan boldogság fog el, a nyakába vetem magam, hogy végre megölelhessem.

-Óvatosan mert a végén még összenyomsz. - nyöszörgi szorításom alatt.
-Mi az, túl erős vagyok neked? - vigyorgok.

Közelebb hajol hozzám, amitől rögtön elhalgatok elpirosodott arccal.

- Emlékszel mit mondtál nekem akkor?

Eltöprengek, egyszer csak eszembe jut, azt próbáltam elmondani neki hogy szeretem.

-Szeretlek.

Még közelebb húzódik, ajkaink össze érnek. Csókja nem különbözik egy emberétől mégis különösen bizsergető.

-Nem tudtam hogy egy android így tud csókolni. - elpirul, vagyis hogy elkékül.

Ekkor valaki bekopog megzavarva a pillanatot, azonnal elugrunk egymástól.

A szüleim, hogy kerülnek Detroitba?

- Szivem hát jól vagy! ? - ugrik anyukám a nyakamba lelkesen, hogy újra láthat.

Apa csak mosolyog, de én észreveszem hogy titokban a könnyeivel dacol. Connor felpattan mellőle, udvariasan köszönti őket.

- Üdv Mr és Mrs Wheit. - ráz kezet apámmal közben kedvesen tekint anyukámra.
- Köszönöm hogy megmentetted a lányom életét, ismét.

Kicsit zavart hogy egy androiddal beszélhet, már rég nem találkozott eggyel sem.

-Igazából a lányuk mentett meg. - mutat rám.
-Így van. - a hadnagy jelenik meg várakozva az ajtónál.

Ő is üdvözli a családtagjaimat. Nem tudtam, hogy ő is itt van.

-Ha Viviennek nem lett volna ez a tette akkor mi sem lehetnénk itt.
-Ja én is hallottam róla.

Gavin ő meg mit keres itt?

Mindenki tekintete rá szegeződik.

-Mi van csak tudni akartam hogy minden rendben, de ahogy elnézem.. hát akkor én lépek is. - azzal elindul az ellenkeő irányba.

Fura egy fazon.

-Ő meg ki volt? - kérdezi anya cirógatva az arcom.
-Az egyik munkatársam de mindegy. - rázom meg a fejem.

Hank csak megvonja a vállát, Connor sem érti mit kereshetett itt. Nem velük jött az is biztos.
Megint a karomra vándorol a tekintetem.

-Miért nem mondtátok el hamarabb.- összenéznek utána pedig rám.
-Nem akartuk hogy megviseljenek a történtek és ezért nem emlékszel a legtöbb dologra. - simítja meg a fejem.

Kíváncsi vagyok hogy most már sikerül magamtól is. Koncentrálok, és eltűnik a bőrréteg, sikerült.

-Gyorsan tanulsz. - a partnerem hangja szólal meg a fejemben.
-Hogyan csináltad ezt?

És én hogy csináltam, senki más nem hallja csakis ő.

-Telepatikusan is tudunk beszélgetni, tudom ez még idegen neked.
-Nem ez fantasztikus! - vigyorgok rá.

A többiek nem értik mi történik közöttünk, csak azt szűrik le hogy kiválóan elvagyunk egymás társaságában.

-Hát akkor én megyek, nem zavarok tovább. - a hadnagy el indul.
-Ja és Connor majd szeretnék veled beszélni.
-Rendben hadnagy. - egyetértve néz rá.

A szüleim is összepakolnak.

-Mi sem zavarunk tovább, majd később még találkozunk. - kacsint anyukám kifele terelgetve apukám.
-De hisz csak most jöttetek! - próbálom marasztalni őket.
-Minden rendben van veled, és ez a fő, erről szerettünk volna tudomást szerezni. - mondja apa.
-És ezért utaztátok át majdnem a fél világot, hogy lássatok. - meleg könnyek szöknek a szemembe a meghatottságtól.
-Jaj kincsem.

Anyukám leül a kórházi ágyra, meg nyugtató karjaival körül fon én pedig még szorosabban húzom magamhoz. Apám is csatlakozik a meghitt pillanathoz, nagy kezeivel, még védelmezőbb burkot alkotva körém.

-Mostmár tényleg megyünk, mert nem érjük el a gépet.

Még egyszer megölelnek, majd holmaikkal felpakolva indulnak el és hagyják el a betegszobát.
Egymásra nézünk, mindkettőnket elkapja a nevetés.

-Sokban hasonlítanak a szüleink, nem igaz?
-Talán ezért is találkoztunk. - kuncogok.
-Sokkal több közös van bennünk mint gondoltam. - nézek bele mélyen a barna szempárba.

Megsimítja az arcom és játszadozni kezd egy lelógó hajtincsemmel.

-De hogyan lehet hogy hallotalak az előbb és még beszélni is tudtam veled? - faggatom kíváncsian.
-Ahogy mondtam most aktiváltam a rendszered, így tudtam csatlakozni rád.

Kicsit félreérthetően fogalmaz de értem mire akar kijukadni. Majd csak megszokom, biztos nem lesz teljesen olyan az életem mint eddig volt de így jó ahogy van. Élek, élünk és ez a lényeg.
Azonban fogalmam sincs mi történhetett Ninessel, egy hónapja nem tudok semmit, sőt magamról sem tudtam. Mikor utoljára láttam lelőték.

-Mi történt Ninessel? - az arcára komorság ül, a ledje sárgára vált.
-A Cyber Life-hoz szállították kivizsgálásra és igazad volt tényleg deviáns volt.
-Én nem akartam hogy ilyenné váljon. - sütöm le a szemeim miközben átjáró a bűntudat.
-Azt hittem lehet olyan mint te, látom tévedtem. - megfogja a vállam.
-Te erről nem tehetsz, mivel önkéntelenűl vált deviánsá és a rendszere is túl erős volt ezért törölték a memóriáját.

Törölték a memóriáját, akkor nem fog semmire emlékezni az egészből sem rám sem senki másra.

Végülis ez jobb mintha végleg lekapcsolták volna. Valamiért nem szeretném, azt érzem nem tehet erről az egészről.

-Holnap elvileg már elhagyhatod a kórházat és vissza jöhetsz az örsre. - közli velem holnapi terveit.
-Tényleg az örs.

El is felejtettem, mi lehetett az alatt az egy hónap alatt miközben nem voltam ott. Biztos már egy új ügyön dolgoznak.

-Viszont ha még kell egy kis idő akkor várunk. - figyel kissé aggódva.
-Nem, nem a holnap pont jó úgyis be kell pótolom az elmaradtakat.
Most inkább, próbálgatnám az új képességem.
-De nehogy a végén még függővé válj. - neveti el magát.

Közelebb hajlok hozzá, egy puszit nyomva az arcára.

-Nem félj nem leszek az.

Magához ölel, érzem az illatát és újra hallom a szíverését. Olyan jó hogy újra itt van velem és tudom sosem hagyna el.