Sárkány lélek

7. Rész

         -Jaj! ... Bocsánat!... -hamar el is engedte az elf ruháját, majd a kislányhoz ment. Jobb kezét kirakva állt a lány és a többi gyerek közé. Szigorú tekintettel nézett rájuk - Na most már elhiszitek, hogy ártatlan?
        - Nem!  Hiszen felmászhatott oda és direkt oda rakta.
        - Szerinted olyan magasra - mutatott hüvelykujjára azon pontra ahol a kendő volt - te is fel mernél mászni úgy, hogy még a kezdő ágakat sem éred el?
        - ....
        - Nem hallom a választ.
        - N..Nem.. - mondta duzzogó hangon.
        - Remek. Nos már csak egy dolog maradt hátra... - közel hajolt vezérke elé - Kérj bocsánatot. 
    A fú hátra tett kézzel odalépett Miához, alig hallható hangon bocsánatot kért, majd megfogta a kendőt és társaival együtt elment. A kislány szorosan megölelte Clarat amiért segített rajta, de még Ezarelt is. Az elf kivételesen tűrte az ölelést, és szerencséjére nem tartott sokáig, mert a pici visszament Clarahoz és megfogta a kezét. Együtt mentek el Ewelinhez. Amint meglátta őket hatalmas mosoly ült arcára.
        - Most meg mi van? - kérdezi Ezarel karba tett kézzel.
        - Ha jól tudom egyedül álló elf vagy.. pff.. Akkor miért van egy kis családod? - jött a válasz és vele együtt a nevetés.
        - .... Itt csak ÉN gúnyolódhatok!
        - Hol? Itt? - tárta szét karját Ewelin - Itt ugyan nem, mert ez az én területem. A laborodban viszont annyit gúnyolódhatsz másokkal amennyit akarsz. Na de váltsunk témát. - fordult Clarahoz - Mi szél hozott ide?
        - Nos... - egy pillanatra lenézet Miára - Szeretném ha újra megvizsgálnál, mert vért köhögtem fel..
        - Hogyan? - lepődött meg - Gyere gyorsan ülj le ide. 
   A lány követte az utasítást és leült az ágyra. Miközben Ewelin egy gépet tolt elő a kicsi Mia leült az emberlány mellé, majd fejét combjaira hajtotta. Clara pedig elkezdte cirógatni. 
         - Valamit éreztél előtte?
         - Igen..  A szúró fájdalmat éreztem a szívemben.. És be kell, hogy valljam még mindig érzem egy kicsit.
         - Mindjárt megnézzük. - egy tapadó korongot helyezett Clara mellkasára közvetlenül a szívéhez próbálta rakni. A monitoron egyből lehetett látni, hogy valami nincsen rendben. Ewelin komoly arccal figyelte a kialakuló képet. 
          - Az ott.. Átok? - kérdezte Ezarel.
          - Attól tartok.. De ez egy rég elfeledett fekete mágia.. Akkor mégis ki volt erre képes?
          - Egy átok? - kérdezett közbe Clara.
          - Igen. Ez amolyan kínzó átok. Ha jól emlékszem ez a motívum arra szolgál, ha ellenszegülsz az utasításnak akkor hatalmas fájdalmakat kell átélned.
          - Na és.. Valahogyan meg lehet törni?
          - Attól tartok, sajnos nem... Mint ahogy az előbb mondtam ez egy rég elfeledett fekete mágia. Nincsenek róla feljegyzések, legalább  is a megtöréséről nincs. Sajnálom...
    Clara legszívesebben elsírta volna magát, de mivel ölében feküdt Mia, nem tette. Magában tartotta, hogy erősnek tűnjön. A sírás helyett inkább arra gondolt, mi lesz most? Eldaryában van emlékek nélkül és egy átokkal a szívében. Vajon, most mi tévőnek kéne lennie? Maradjon? Elmejen? De hiszen annak semmi értelme ha elmegy, elvégre nem ismeri ezt a világot. Vagy ha ismeri sem emlékszik semmire..
    Ott ült némán az ágyon avval a szúró fájdalommal a mellkasában tanácstalanul. De Ewelinnek eszébe jutott egy olyan gondolat, hogy esetleg Ezarel nem tudna valami varázsitalt kutyulni, hogy ha más nem de egy időre elzárni. Azonban Ezarel valamiért még sem élt a kísérletezés lehetőségével, azt mondta nem akar kísérletezni, így aztán a sötétben tapogatódznak a sötétben. 
    Clara megköszönte a segítséget, majd Miával együtt kimentek a zene kertbe. Ott leültek a tópartra lábaikat a vízbe lógatták. Ott ültek kalimpáltak a lábaikkal, így néha-néha rájuk fröccsent egy-egy vízcsepp. Úgy tűnik Mia élvezi Clara társaságát, és Ő is jól érzi magát a közelében. Ám gondolatai a szívében lévő átok körül forognak. Vajon, hogyan került az oda? Ki tette ezt? Visszalehet fordítani? Mit csináltam az amnéziám előtt? Felbosszantottam volna valakit? Vagy...
          - Clara! - zökkentette ki  a kislány hangja - Tessék! Ez a tied!
    A lány kezében egy virágkoszorú volt, arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Felállt, majd a koszorút a lány fejére rakta és hatalmas mosollyal tapsolni kezdett - Nagyon jól áll!
    Clara a hullámzó víztükörben megnézte magát, majd enyhe mosollyal a száján bólintott.
          - Valóban jól néz ki. Nagyon ügyes vagy! 
     A kislány ismét megölelte Clarat. Még csak nemrég találkoztak, de már úgy viselkedik Mia, mintha már hosszú évek óta ismernék egymást. Miközben a zene kertje felé jöttek, a bunyós bagázs ismét megjelent, Mia pedig szorosan Clara mögé bújt. Mellette biztonságban érezte magát. Őt nem érdekelte a nyakörv. Hiába annak a jele, hogy esetleg egy veszélyes alak. Nem érdekelte, hogy ember. Őt csak azt látta, hogy Ő jó ember, kedves, barátságos, és védelmező. De aggódik is az átok miatt, mert nem buta,tudja jól, hogy a gyengélkedőn miről is volt szó.
          - Nem akarom, hogy elmenj... - motyogta a kicsi.
          - Nem fogok..
          - Olyan vagy mint anya..
          - .... - Clara nem tudta mit mondjon, így hát csak szorosan megölelte.
   Az idő eljárt felettük, és besötétedett. Ám tiszta égbolt helyett viharos felhők látványa fogadta őket. Hamar viharos szél támadt, süvített a szél a fák és bokrok között. Nem tellett néhány  percbe elkezdett csöpögni az eső, ám az hamar le is szakadt. Clara még a lezúduló eső előtt hamar levette felsőjét és a kislányra adta, majd így rohantak a pavilon fedele alá. Mivel a borostyán és a rózsák összeakaszkodva nőttek a pavilonnak egyfajta természetes falat alkottak. Tökéletes menedéket alkotva a vihar elől. Igaz, hogy a levelek között néha átsüvített az erős szél, és vele együtt hozta a hideg eső cseppeket, ám ezektől Clara védte a kicsi Miát, aki szorosan bújt hozzá.