Sárkány lélek

6. Rész

         - Hé! Jól vagy? - csendült fel az ismerős hang. Clara mielőtt megfordult volna gyorsan megtörölte a száját, nehogy a vért meglássa az aki szolt. - Héj! Levegőnek nézel vagy mi?! - a hang megragadta a lány vállát, aki így hirtelen ránézett.
         - Nahát.. Csak nem te vagy az, Ezarel? - csodálkozott.
         - De. Meglep, hogy megjegyezted a nevemet annak ellenére, hogy csak egyszer hallottad.
         - Hihi. Ezt bóknak veszem.
         - Hát ez meg.. Mi történt a kezeddel? - hamar megragadta a lány jobb csuklóját, majd felrántotta. A vér ott volt a tenyerén, és egy kevéske a ruháján is foltot hagyott.
         - E..Ez semmiség. Mindjárt le is mosom.
         - Nem válasz a kérdésre.
         - Nem baj. ...... Ööö Ezarel?
         - Mi van.
         - Létszíves elengednéd a csuklómat? Nem érzem a kézfejemet.
         - Ha elmondod, hogy mi történt.
         - Semmi, csak egy kis vért köhögtem fel...
         - Ezt azonnal mond el Ewelinnek is!
         - Azt terveztem. De előbb megmosnám a kezemet ha nem baj..
         - Na és mi tart vissza?
         - ... Te. - Ezarel abban a pillanatban elengedte a lány kezét, majd mellkasánál összefonta karjait. Futógondolatként felmerült benne az, hogy ha esetleg Ewelin nem tudja megállapítani, hogy mi baja van a lánynak akkor őt fogja megkérni arra, hogy valami kotyvalékkal derítse ki. Erre elmosolyodott magában és követte a lányt, aki alaposan megmosta a kezét, és a ruhadarabját, hogy lejöjjön róla a vér.
   Miután Clara végzett, elindult a menedék felé. Megállt egy fa alatt, majd a fának dőlve figyelte az életet. Figyelte ahogy az anyukák itt-ott takarítanak, teregetnek, vagy éppen gyerekeikre figyelnek. Az apukák, és a nagyra nőtt fiúk fát pakolnak, javítják a háztetőt. A kicsi gyerekek pedig vidáman kergetőztek, fogócskáztak. 
    Clara számára egy ismeretlen bizsergető érzés járta át a szívét ahogy a gyerekeket nézte. Ezarel leült a fűbe fejét kezére támasztotta és csak bambult előre. Felnézett a lányra, aki még  mindig a gyerekeket figyelte. Hangosan sóhajtott egyet  jelezve, hogy menni kéne. 
         - Szerinted valaha újra fogok emlékezni?
         - Honnan tudhatnám? Csak siessünk már Ewe.. *gyerek sírás*..linhez.
         - Nahát, mi történt?
         - Nem tudom, de hagyd majd az anyja lecsillapítja.
         - Még a verekedést is?
         - Hogy? - Ezarel a fejét abba az irányba fordította amerre a lány mutatott. Egy gyerekcsoport zajongott nem messze tőlük. Talán öten vagy hatan lehettek. De az biztos, hogy a kör közepén kuporodó gyereket rugdosták és dobálták. Clara gondolkodás nélkül odament és kikapta  a kuporodó gyerkőcöt a kőrből, aki zokogva remegő kis kezét a nyaka köré fonva odabújt.
         - Nem én voltam. - zokogta - Nem én voltam.
         - De igen is TE voltál! Hova tüntetted?! - szolt az egyik kis srác.
         - Mégis miről van szó? - kérdezte finoman Clara.
         - Arról, hogy ez a vadóc lány, ellopta anyukám szatén kendőjét!
         - A szatén kendőjét?
         - Igen! Az a.. Hékás.. A nyakadon.. az nem egy nyakörv.
         - De az. 
         - Akkor a te segítséged nem is kell! Ugyan olyan vagy mint az a vadóc!
         - Ne ítélj csak a nyakörv alapján! - vágott közbe Ezarel. Clara meglepetten nézett az elfre, aki mellé lépett - Szóval mi is a helyzet?
         - Az  a vadóc lány elvitte anyukám szatén kendőjét, és nem mondja el, hogy hova dugta el!
         - De mondtam már, hogy nem én voltam!
         - Mond csak, mi a neved? - Clara lágy hangjára egyből megnyugodott.
         - M..Mia..
         - Ne aggódj Mia. Én hiszek neked. - mosolygott rá kedvesen. Majd letette a földre és olyan volt mintha a távolba tekintene - Kisfiú! Mond valamivel egyáltalán le volt fogva a kendő?
         - Nem..
         - Azt hiszem, hogy az ott az lesz... - a kislányra nézett - Ne aggódj bebizonyítom, hogy nem te voltál. - egy enyhe mosoly jelent meg az arcán, majd elindult az egyik fa alá. 
   Az első ágai jó négy öt méter magasan helyezkedtek el, de ennek ellenére se perc alatt fenntermett rajtuk. Csak mászott, és mászott, míg végre az alá az ág alá mászott ahova a kendő fennakadt. Óvatosan elindult kifelé. Ám ahhoz, hogy elérje a lába alatt elhelyezkedő ág  vékony végére kellett kimásznia. A kockázat sikerével megragadta a kendőt és lekiáltott: - Megvan! - ám a következő pillanatban reccsent az ág, majd zuhanni kezdett. Persze itt- ott egy-egy ágnak ütközött, és már felkészült a földbéli becsapódására. 
   Ám a kemény levegőt kiszorító ütés helyett két gyengéd kezet érzett, majd amint kinyitotta a szemét Ezarelt pillantotta meg. Az elf mélyen a lány szemeibe nézett, akinek az arca élénk vörös színre változott. Ám nem csak ő érezte magát kellemetlenül. Ezarel letette a földre a lányt, aki ruhadarabját sokáig nem tengette el
         - Khm.. Most már... Igazán elengedhetnél... - szólt finoman az elf.
         - Jaj! ... Bocsánat!...