Gyógyítsd meg a szívem! (Larry, Ziall ff) BEFEJEZETT

Fifteen

- Nos, Louisa, próbáltam én is hívni, de nekem sem vette fel. Sajnos mást e percben nem tehetek, mert ügyeletben vagyok és nem hagyhatom el a kórházat, de ha reggelig nem kerül elő, akkor elmegyek a lakásukra, rendben?

- És ha akkor már késő lesz? Mi van, ha Simon megtalálta és talán már... Istenem, talán már nem is él... - zokogta a lány.

- Ezzel nem segítünk, drága. Bízzon egy kicsit a bátyjában, biztosan minden rendben van, talán csak valami közbejött neki. - ezért a mondatért Liam legszívesebben a saját nyelvébe harapott volna, hisz épp ő is most vesztette el a bizalmát a fiúban. De abban a percben az volt a fontos, hogy LouLou megnyugodjon és ne kapjon újabb rohamot.

- De ha közbejött valami, akkor miért nem hív??? - mintegy végszóra csörrent meg a telefonja a kijelzőn a testvére fényképével. Liam azonnal ki is hangosította és bár az illem úgy kívánta volna, hogy hagyja el a helyiséget, ő maradt. Hallani akarta a fiú magyarázatát.

- Lou a fene essen beléd, hol vagy? Miért nem veszed fel a telefont? Történt valami? Jól vagy? Már azt hittem...

- Hugi - szólalt meg a kásás hang a vonal másik végén - basszus, ne kiabálj, kérlek. Figyu jól vagyok, minden oké, csak kicsit bealudtam, ne hari, jó?

- Bealudtál? Egész nap? Lou éjjel 11 van, mi az, amit nem mondasz el? Sosem alszol nap közben - gyakran éjjel sem, tette hozzá magában a lány.

- Csak... egy... munkahelyi buliban voltam az éjjel és kicsit elszálltam, de tényleg semmi gond, holnap bemegyek ígérem. Most leteszem, mindent megbeszélünk holnap, jó? Szeretlek.

Lou nem várta meg a választ, letette. Nem tudott volna még több hazug szót kiejteni a száján. Minden rendben, persze. Soha sem lesz már semmi rendben. Azt mondják, vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy valójában halottak, csak nem vesznek róla tudomást. Ő is valahogy így érezte magát. A lelke már rég halott volt és tegnap követte a szíve is. Csak a teste ragaszkodott valami érthetetlen okból ebben a világban maradni, ahol számára már semmi esély sem volt arra, hogy valaha boldog legyen. Minden, amit eztán tesz, ahogy eddig is, csak azért lesz, hogy LouLout biztonságban tudja és - talán egyszer - boldognak lássa. A Bobtól kapott tabletták rendesen kiütötték, igaz, egyből kettőt vett be az intelem ellenére, de legalább átaludta az egész napot. És addig sem fájt semmi...

*******************

Harry igyekezett úgy intézni a napi programjait, hogy este ötkor már ne kelljen bent lennie, vagy ha mégis, lehetőleg ne abban az irányban, amerről Louist várhatta közeledni. Magára erőltetett egy magabiztos és vidám álarcot, amin ugyan nem látszik kifelé a sötétség, de a napfény sem szűrődik be. Vegetált. Végigcsinálta a napi programját, aztán hazament, vagy ellátogatott egy klubba, ahol készséges kis passzív fiúkák tömkelege ajánlkozott fel neki estéről estére. De valahogy egyikükhöz sem volt kedve. Hol szép szóval, hol pedig, ha nem vették az adást, kissé agresszívabban pattintotta le őket. Nem is értette magát, hisz minden egyes nap elhatározta, hogy most már hagyni fogja magát, valahogy mégsem vitte rá a lélek, hogy elvigyen magával valakit, aki nem Lou.

Már több, mint egy hete nem látta a fiút, de biztos volt benne, hogy nem is lenne képes megállni, hogy ne könyörögjön neki, hogy fogadja vissza, ha egyszer találkoznának. Pedig erős akart lenni, ahogy mindig is az volt. A nagy Harry Styles, aki élvezi az életet, akit senki és semmi nem tud kibillenteni kiegyensúlyozott lelkiállapotából. Senki és semmi. Egyes egyedül a kis Louis Tomlinson.