Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

51. rész

- Hálám jeléül fogadjatok el egy meghívást a holnapi viadal megtekintéséhez!

- Milyen viadal? – nézett értetlenül Marci Lovag.

- Gyirmót - Vasas meccs lesz – húztam a számat, amiért nem értette az előző mondatomat.

- Jaaa, óó, nekem nem jó sajnos... Vecsei Herceg? – nézett Marci a barátjára.

- Most nekem sem alkalmas Hercegkisasszony – ingatta a fejét szomorúan.

- Akkor majd máskor, de még egyszer köszönöm a segítséget!

- Nincs mit! – mosolyogtak mindketten.

Ahogy elmentek, lezuhanyoztam és belebújtam a pihe-puha köntösömbe, aztán meg felrohantam az új ágyikómba. Olyan volt, mintha egy hatalmas vattacukron fetrengenék. Elmondhatatlanul kényelmes, annyira, hogy kb. 3 percembe telt elaludni, akaratom ellenére. A tegnap esti kidőlésemnek köszönhetően korán keltem és szombat lévén a nyakamba vettem a környéket és bevásároltam. Mikor hazaérkeztem gyorsan csináltam egy kis bundás kenyeret, mert nagyon megkívántam.

A hétvége olyan hamar elillant, hogy észre sem vettem. A legnagyobb gond az az, hogy semmi hasznosat nem csináltam. Még porszívózni is lusta voltam sajnos. Most olyan a ház, mint egy disznóól, anya ha meglátná, tuti leszedné a fejem.

Ha már anyáék szóba kerültek, Lulu jönni fog a következő hétvégén, amit már nagyon várok. Anya sajnos dolgozik, pedig ő is szeretett volna feljönni. De előre vigasztaltam azzal, hogy október végén megyek haza, így csak addig kell kibírnunk egymás nélkül. Tényleg nagyon össze vagyunk nőve, na.

A keserves hétvégém után egy sokkal boldogabb kezdhettem bele. Hétfőn írt három ovi is, hogy szívesen elbeszélgetnének velem, úgyhogy izgatottan vártam a fejleményeket. Először kedden mentem interjúra, aztán szerdán kettőre is. Ahogy a sok pici lurkó sertepertélt körülöttünk elkapott a jó kis nosztalgia, amikor még az egyetemen csináltuk a gyakorlatot. Imádtam minden percét és most is ez motivál.

Péntek reggel az egyik ovi vezetőnője hívott telefonon, hogy mikor tudnék kezdeni, ugyanis az egyik kolléga elköltözik. Na, akkor egyből mély vízbe... Nem baj, szeretem a kihívásokat! Ez egy magánóvoda, nem messze tőlem. Nemrég nyílt és még csak kis létszámmal működnek, de az előző évben nagyon sikeresen vették az akadályokat, így folyamatosan bővülnek. Jelenleg egy 4 szobás lakást bérelnek, amiben 3 csoport van, mindegyikben 7-8 gyerek. Ahogy elnéztem a hozzászólásokat és a csillagokat, a szülők odáig vannak azért, hogy mindenkire jut idő és nem kell egy túlzsúfolt állami oviba nyomni a gyereküket.

Ráadásul még hasznosabbnak érezhetem magamat, mivel az idei évtől szeretnék bevezetni a kétnyelvű foglalkozásokat, úgyhogy nem csak a diplomámat, hanem a benne rejtőzködő betétlapot is hasznosíthatom, miszerint oktathatok angol nyelvet 7 éves kor alatt. Az már csak hab a tortán, hogy kint babysitter-kedtem is egy kicsit, úgyhogy maximális odaadással és motiváltsággal állok az egész elé. Eleinte csak napi 4 órában kell a gyerekekkel lennem, aztán majd az idő, munkaerő és a szükség irányítja a helyzetet.

Természetesen egyből rábólintottam az ajánlatra és bár 40 órás munkaviszonyt kerestem, ezzel is nagyon meg vagyok elégedve. A lényeg, hogy nem kell szűkölködnöm és nem kell idióta főnökök utasítására wc-t pucolni a reptéren.

A hetem olyan gyorsan telt a várakozással és az interjúkkal, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a telefonomon 7 nem fogadott hívás várakozik. Hirtelen felkaptam a készüléket, mert azt hittem, hogy az oviból hívtak vissza megint, mert lehet elfelejtettek valamit tudatni egy órával ezelőtt. Ekkor láttam csak, hogy a Húgom már Cegléden jár, vagyis járt, amikor csörgetett, úgyhogy van kb. 7 percem eljutni a nyugatiba. Egy rongyos cipőben, amit már fél éve ki kellett volna dobnom, a fekete melegítő nadrágomban és a fekete Panic! At The Disco-s pulcsimban indultam útnak, és csak imádkoztam, hogy a vonat késsen pár percet, mert a tesóm mindig kiakad, ha várnia kell.