Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

44. rész

Sosem egyszerű elköszönni a szeretteidtől, de ez most még jobban szíven ütött, mivel megint teljesen egyedül leszek, ki tudja meddig. Ahogy egy utolsót intettem Borónak, aki vonat ablakán kihajolva kalimpált, egyből előkaptam a telefonomat és ráírtam tesómra, hogy szívesen látnám a fejét, mert utoljára júniusban ölelhettem meg. „És akkor mi van?" jött a kedves válasz, majd rengeteg sírva nevetős emoji kísérte az előző sort. „Névnapomon lehet meglátogatlak..." Legalább ez egy jó jel. Az nem sok idő. A húgom picit különös gondolkodással van megáldva, így nem szereti azt, ha közösködni kell. Így van ez a névnapjával is. Amikor kutakodott, hogy mit jelent igazából a „Lujza", rátalált egy oldalra, ahol azt írták, hogy bár a naptár szerint március 2-án ünnepelhet, ő inkább a nem megszokott, „nem naptári névnapot" választja, így szeptember 13-án köszöntjük, olyan 11 éves kora óta. Lüke Lulu.

Hazabaktattam, majd az üres lakásba beérkezve lerogytam a nappaliban és elkezdtem sírni. Én sem tudtam mi történik, csak ültem és zokogtam. Amikor egy picit lenyugodtam, számba vette, hogy miért is lettem hirtelen ennyire rosszkedvű. Nem csodálkoztam annyira, hiszen egy ideje munkanélküli vagyok, egyedül élek a fővárosban és teljesen el vagyok veszve. Nincsen mellettem, de úgy körülöttem se senki, Marciékon kívül. De nyilván hozzájuk nem rohanhatok le és bőghetek a vállukon, hogy „jaj de egyedül vagyok"... Hiányzik az, hogy anyával és a tesómmal mindent megbeszéljek, hogy legyen mellettem a barátosném, aki segít, meghallgat, támogat ha baj van.

És most először éreztem úgy, hogy hiányzik mellőlem egy szerető társ is, aki fogja a kezem ebben a nehéz időszakban. Bár ez a gondolatom szerintem csak amiatt jött elő a semmiből, mert túl sok volt a szerelmes ömlengés, amit Boró+Marci művelt, és még ráadásként láttam ugye a jól működő, fitt és mindig mosolygós Miki+Marék párost is. De így belegondolva nem értem, hogy ez engem miért zavar vagy idegesít, mert én igazából boldog vagyok, hogy ők boldogok! Na mindegy, jobb lesz, ha egy picit lepihenek és megnyugtatom a kis lelkemet.

Gondoltam én, de jött egy üzenetem, hogy azonnal menjek a Földszint 1. szám ajtaja elé, mert vészhelyzet van...

Ahogy voltam, kisírt szemekkel, kócos hajjal és gyűrött ruhában vágtattam le a lépcsőn. Igen, a lépcsőn, mert gondoltam, ha annyira nagy a baj, akkor nem liftezgetek 8 percig. Amikor leértem elkezdtem idegesen kopogtatni, de senki nem nyitott ajtót. Már azon gondolkoztam, hogy az ablakot dobjam be egy téglával vagy a zár alá vagy felé rúgjak, hogy bejuthassak, majd egy kezet éreztem a lapockámon, így nem került sor szerencsére a karate-bemutatóra. Mondjuk szerintem a lábam hamarabb tört volna el, mint a tölgyfa ajtó.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva Miki.

Egy lépést tettem balra, hogy a keze lecsússzon a hátamról, mivel tudom, hogy barátnője van, így elég kellemetlen lenne, ha bármikor is valaki ilyen helyzetben látná. Higgyétek el, drága korábbi „szerelmem" miatt, van tapasztalatom abban, hogy mennyire rossz érzés valakit úgy látni, hogy egy idegen közelében van és ráadásul hozzá is ér.

- Nem tudom, Marci írt, hogy jöjjek azonnal... - kapkodtam a levegőt, de nem csak azért, mert ideges voltam, hanem a lépcsők is rátettek egy lapáttal. Arról nem is beszélve, hogy Miklós itt tapizza a hátamat...

Miki kinyitotta az ajtót, pont abban a pillanatban, amikor belülről Marcus is megfogta a kilincset. Az arcán az aggodalom mutatkozott, ami átcsapott egy nyugodt mosollyá, amint meglátott engem.