Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

14. rész

Az, hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés, az csak akkor derül ki, ha végre valahára elhelyezkedek ezen a területen. Lehet, hogy ennek most jött el az ideje? Bevallom ez a mai babázás úgy feltöltött és megmelengette a lelkemet, hogy szívesen lennék most gyerekekkel. Ezerszer szívesebben, mint a reptéren...

Annyira fellelkesültem ettől a hirtelen ötletemtől, hogy 2 megállóval hamarabb szálltam le, hogy a hazafele vezető séta alatt szemügyre vegyem az ovikat a környéken. 3 óvoda is volt az út során, de az egyik kiemelkedően rendezett, szépen felújított, hatalmas udvarral rendelkezett, amin új, fa játékok sorakoztak. Egy-egy baseball sapi és pulcsi a kerítésre akasztva. Annyira tipikus nyári felügyelet képe van előttem. Szegény kis drágák, meg a szegény szüleik... Az élet sose áll meg, dolgozni és pénzt keresni mindig kell valakinek. Páran jól tudják időzíteni a szabadságukat, a szerencsésebbeknek segít mama, papa, keresztszülő, szomszéd; valaki meg kénytelen benyomni a gyermekét ügyeletbe. Az már csak hab a tortán, hogy azért güriznek ennyit, hogy mindent megadhassanak a gyereknek, és pont ezzel vesznek el minden közösen, szeretetben tölthető percet tőlük.

Szomorú.

Még jó, hogy az agyam ennyire szuperül van összezsinórozva a végtagjaimmal, mert mindig csak azon kapom magam, hogy amíg elmerengek az élet nagy dolgain, addig egyik helyről a másikig suhanok, sétálok vagy teleportálok. Ez nagyon ijesztő, mert ilyenkor teljesen kiesik ez a kis idő. Lehet, hogy közben rám köszönt egy rég nem látott ismerős, átsétáltam szétnézés nélkül a piroson, elkerültem egy balesetet vagy találkoztam volna a szőke herceggel fehér lovon, de egyiket sem észleltem volna annyira elhomályosítja a rengeteg gondolat az agyamat.

Mondjuk valamilyen szinten hálás vagyok, hogy nem tippeltem meg, hogy még 257 lépés múlva otthon leszek, és számoltam visszafele, nehezen véve a forró levegőt, mert az kínszenvedés lett volna. Akkor csak az lett volna előttem, hogy, ajjj, még 3 tömb, még 1 utca, még 3 ház. Igen, én mindig így vergődök haza mindenhonnan.

- Szia! – köszönt rám valaki, akinek a hangját nem ismertem fel egyből, és mivel én a postaládámból próbáltam kiráncigálni a Törökországban nyaraló barátnőm képeslapját, nem tudtam egyből szemügyre venni az illetőt.

Mire megkaparintottam a levelet és jobbra, a lift és a hang irányába fordultam, addigra eltűnt az ismeretlen. Majd balra kaptam a fejem, és még egy gyors „Sziá-ra" volt időm, mielőtt becsapódott volna mögötte az kapu. Olyan fura, az eddigi másfél hét alatt több interakcióm volt a házbeliekkel, mint amióta júniusban átköltöztem.

Ezt még tetézte, hogy a szomszéd Margit néni átcsődítette az unoka-sereget, így a liftből kiszállva a hangos gyerekzsivaj, meg a málnahabkrémes vaníliás piskóta és a kókuszkocka illata fogadott. Amíg a kulccsal bíbelődtem, hallottam, ahogy Marcsi nagyon nyöszörögve igyekszik behúzni egy csomagot az ajtajukon. Gyorsan odasiettem és segítettem neki. Kiderült, hogy ikreik lesznek, csak eddig az egyik babó annyira jól elbújt a tesója mellett, hogy nem vették észre az ultrahangon. Ezért kellett rendelni még egy kiságyat, csak annyira izgatott, hogy nem bírta megvárni míg hazajön Tomi és összeszereli.

De megígértettem vele, hogy nem kezd IKEÁ-sat játszani és nem cipekedik meg szerelget, hanem megvárja vele az urát. Már hatalmas pocakja van. Mondjuk az ikrek szó hallatán, most már azt mondom arányos. Durva lehet ilyen melegben várandósnak lenni. Vagy terhesnek. Ezt a szót sose szerettem, de mondjuk 39 fokban, ikrekkel a hasadban, egy babaágy darabjait cipelve igencsak tehernek látszik a dolog.

Remélem én télen fogom a szívem alatt hordani a gyerekeimet.