Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

33. rész

Boris a legjobb barátnőm, tudom, hogy miért viselkedett így. A mindig harsány, vagány csaj csak egy szituációban változik ilyenné. Pontosan... Csak akkor, ha valakibe első látásra beleszeret. Már a gimi első évében közel kerültünk egymáshoz, hamar megismertük egymás gondolatait, ami az évek során folyamatosan csak mélyült. Így - mint egy jó testvérpár - pillantásokból és félszavakból is megértjük egymást. Hűha. Marci és Borcsa. Nem is rossz párosítás. Na, majd meglátjuk.

A napot a vásárcsarnokban indítottuk, Bobó kávéval, Dodó (vagyis én) forró csokival. Csak Boris hív így. Amikor egyszer egy rajzórán közös csendéletet kellett készíteni, ezt firkantottuk a lap sarkába, mint valami Picasso-k, és nagyon megtetszett neki.

Ezek után körbejártuk a piacot, rengeteget friss húst, gyümölcsöt és zöldséget szereztünk be. Ez főképp Borónak köszönhető, mivel elhatározta, hogy mindenképpen bemutatja mit tanult Törökországban, az egyik főzős workshop-on. Szeretem amikor ennyire felszabadult és boldog. Sok mindenen ment át ő is, mint Marci. Voltak gondok a családjában és a párkapcsolataiban is rendesen. Milyen fura, hogy ennyi közös van bennük Marcussal. Eddig ebbe bele se gondoltam...

Mire észbe kaptunk, már 1 óra fele járt az idő, és mivel mindkettőnknek leszakadt a keze a sok alapanyagot cipelve, így hazafelé vettük az utunkat. Mikor hazaértünk mindent, amit vásároltunk elpakoltunk, majd a reggel mindenfelé szétdobált cuccait kezdte sorba végig venni. Mindegyik ruhadarabhoz, szuvenírhez volt egy kis története.

Kezdte egy kaviccsal, amit az egyik mecset oldalában talált, ahol az egész hetet indította. Itt annyira - az ő szavaival élve - megtisztult és felvilágosodott, hogy teljesen máshogy állt ehhez, mint a többi munkájához. Elengedte magát, és a csoportot, akiknek segédkezett, folyamatosan hasonló tanácsokkal látta el. Átértékelte az életét, és ezért is örül nagyon, hogy most egy hétig csak velem lesz, mert azt mondja nagyon értékeli, hogy mi vagyunk egymásnak. Minden második mondatán bőgtem, mint egy csecsemő.

Ezek után sorban jöttek az ajándékok, fényképek, szalmakalap, amit a helyi árus ingyen adott neki, csak mert aznap ő volt az egyetlen, aki nem csak úgy odavetette, hogy „ez kell", hanem megköszönte az árut. Aztán előhúzott egy gyönyörű nyakláncot, amin egy ametiszt kő csillogott.

- Ez a tiéd baba, mert amikor megláttam, egyből az a tízedikben elolvasott horoszkópos cucc jutott az eszembe, amiben az volt, hogy...

- A Halaknak ez „szerencseköve" - fejeztem be könnyek közt a mondatot.

- Aztán ott volt az is, hogy az akvamarin is ilyen, így amikor két sorral lejjebb megláttam ezt a karkötőt, tudtam, hogy ez te vagy! - nyújtott felém egy hihetetlenül részletesen kidolgozott bőrkarkötőt. - Amikor ránéztem erre a kőre, úgy virított, mint a szemed, úgyhogy egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ott.

- Bobó basszus, miért költekezel? - kérdeztem még mindig az egereket itatva.

- Na, ezt azonnal hagyd abba! Látod mindig csak ezen forogsz, jaj a pénz így meg úgy! Egyszer élünk! Meg ez amúgy is ajándék, szóval csitt! - intett le.

Nagyon nevettem, de rájövök mindig, hogy igaza van. Nem, még mindig nem értek azzal egyet, hogy amint pénze van az embernek verje el, mert; lehet, hogy holnap már nem tudja, hanem azzal, hogy minden nap egy újabb lehetőség.

Miután elmesélte a friss élményeket, elmondtam gyorsan az én unalmas életem dolgait. Míg ő kb. 2 órán keresztül fújta a dolgait és 3 perc alatt eldaráltam a mondandómat. Ebből is látszódik, hogy kinek tartalmasabb az élete.

Boldogan hallgatta a felmondásos sztorimat. A végén jó hosszan megöleltük egymást, majd nekiláttunk a vacsorának.