Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

6. rész

Egy hét eltelt és semmi változás. De miben is reménykedtem. Ugyanúgy nem vettem a fáradtságot semmihez. Csak a kínlódás meg a kesergés.

Na jó... Ma ha törik, ha szakad elmegyek sétálni. Az is jó valamire, nem? Legalább annyira, hogy kiszellőztetem a fejemet. Vagy amitől tartok, hogy túl sok időm lesz magamba merülve gondolkodni és csak rosszabbodik az önsajnálatom.

Ennek ellenére mégis nekikészülődtem a nagy túrámnak. A Margitsziget pont megteszi.

Be kell valljam, még el sem távolodtam a háztól 50 méterre, de már teljesen kész voltam, olyan régen „mozogtam". Így megcéloztam inkább Gellérthegyet. Az valamivel közelebb van hozzám. És ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor én, mint eltökélt életmód-változtató megyek a hegyhez. Megyek? Hát inkább vergődök meg vonszolom magam. Nagyon szánalmasan nézhetek ki. Egyedül a 40 fokban, lihegve, az arcomról olvadó naptejjel, plusz egy kistáskával a vállamon, aminek tuti jól megmarad a helye, teszem a patáimat, egyiket a másik után, de mire hármat lépet a kínai műanyag sarum a tűzforró betonnal válik eggyé. Pedig olyan cuki dinnyés, nem akarnám kidobni.

Egyébként imádok mezítláb járni, kár, hogy nem egy édes kis faluban élek, távol a nagyváros zajától, ahol aztán kedvemre mászkálhatnék a térdigérő fűben cipő nélkül. Ez ilyen bolond, spirituálisan hallatszódó dolog, de olyankor érzem a föld energiáit. És mivel földrajzból érettségiztem mindig is tudtam mennyire szerencsések vagyunk, hogy ezen a bolygón élhetünk. Amúgy is mindig kíváncsi természet voltam, így hatalmas szeretettel kémleltem az eget, a felhőket vagy éppen a földet és az ott megbújó életeket. Mondjuk egy óvónőnél ez körülbelül a minimum, hiszen mindig azon voltunk, vagyunk és leszünk, hogy a gyerek természetes explorációs késztetéseinek segítsük a kiteljesedését. És ha mi nem tudnánk csodálni a természetet és az abban rejlő végtelen lehetőséget, akkor a gyerekeknek is elég nehéz lenne a „Miért zöld a fű? Miért pöttyös a katicabogár? Miért nincsenek reggel csillagok az égen? Miért fúj a szél? Miért kell pulcsit felvenni, ha anya azt mondta, hogyha süt a nap, akkor nem kell?" kérdéseire válaszolni.

Jó néha elbambulni és csak feltenni egy-egy MIÉRT kérdést. Aztán meg gondolkodni a válaszon is jó, csak felnőtt fejjel már egyre nehezebb. Túl sok racionalitást kötünk hozzá és minden fantáziánk elveszett. Én még hiszek a csodákban és ámulatba tud ejteni millió olyan dolog, ami mások számára értéktelen. Például a házhoz közeli kis park madárfiókáinak éneke. A szemben lévő ház homlokzata. Vagy mondjuk amikor megváltozik a BKV-s bemondónő hangszíne egy-egy megállót követően. Olyankor mindig elgondolkozok, hogy hányszor vehették fel és vajon milyen emléke kötődik az olyan helyekhez, amiket olyan nagyon kedvesen mond be.

Igen, még mindig nem vagyok normális.

De néha ezek a kis dolgok boldogabbá tesznek, mivel tudom, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli szemlélet alapján tényleg mindenben meg kell találnunk a kincset és a szépséget.

Ezen gondolatokba burkolózva picit jobb kedvem lett. Már megérte elindulni.

Nem is értem magamat. Régebben mindig így sétáltam. Minden nap felfigyeltem valami újra, akár a buszon ültem, akár hazafele igyekeztem, mindig volt időm egy kicsit csodálkozni. Régen nem hittem el, ha bármikor a fővárosban jártam, hogy az emberek hogy tudnak itt, ennyi inger és varázslat között monotonul élni. És tessék, elég volt cirka 4-5 hónap és én is agymosott zombivá változtam.

De úgy tűnik, hosszú idő után ez ma egy picit enyhült.

Ez teljesen feldobta a napom.