„Dóri egy átlagos lány, aki nyugodtan éli mindennapjait, majd a vele egy házban lakó Vecsei H. Miklóssal való találkozása feje tetejére állítja életét!",
Ezt írni elég klisés és elcsépelt baromság lenne.
Pedig valamennyire igaz.
Egy újabb - ¿fanfict...
Csak ülök egy—egy munkanap után, görgetem a Face-t meg az Instát, és nézem, hogy ki hogy éli a mindennapjait. Aztán mikor elhatározom, hogy változtatok és kis lépésekben elindulok egy jobb élet felé, akkor mindig erőtlenné válok, és már azelőtt feladom, hogy a célokat kitűztem volna.
Hiába akarom megtölteni az életemet élményekkel, nem szakítok időt rá. Magamra. Jelenleg saját magam ellensége vagyok. Ezt nagyon nehéz belátni, de sajnos így igaz.
De az „én-idő" legyen a legkisebb baj. Még az osztálytalálkozóra is lusta voltam hazamenni, csak mert akkor nem voltam olyan hangulatban. Utána bezzeg napokig vizsgálgattam a képeket, hogy ki hogyan néz ki, mit ettek, miről beszélgethettek, milyen képekkel, videókkal nosztalgiáztak. Ott tartok, hogy a barátaimra sem hagyok időt. Csak felkelek, dolgozok, bevásárolok, eszek, fürdök, alszok. Szörnyű. Aztán a rosszabb napokon úgy fekszek le, hogy remélem nem kelek fel, a jobbakon pedig megköszönöm, hogy kaphattam még egy esélyt a változtatásra.
Mire feleszméltem, megint vége lett a napnak, különösebb csesztetés nélkül, és már roboghattam hazafele. Imádom azt a főzős, migrénes mémet, szinte mindig így vagyok vele én is.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Végülis, gyorsan a maradék erőmmel bementem egy kisboltba zacskós levesért, kenyérért meg felvágottért.
És még csodálkozok, hogy az elmúlt fél évben 6 kilót híztam, de nyilván ez ellen sem tettem semmit.
Amíg a pufi úszógumikon jár az eszem és a távolba merengve azon gondolkozok, hogyan lehetne eltűntetni őket, arra eszmélek fel, hogy valaki, hatalmas bárgyú vigyorral méreget az utca másik oldaláról. Mikor közeledek, akkor látom meg, hogy egykori kollégám Marci tartja nagy szorgosan a társasház égigérő kapuját. Egy „Sziá"-val, hosszú öleléssel és egy nagyon gyenge – Hogy REPÜL az idő? – poénnal később már a liftet várjuk. Igen, ő is várja, pedig ő a haverjaival a földszinten lakik.
Amikor 2020. márciusában hazaköltöztem és elkezdtem a reptéren dolgozni, akkor eleinte egy szobát béreltem, majd Marci ajánlotta, a megüresedett aprócska lakást a hetediken. Nyáron Anya és Luló – Lujza húgom – segítettek a költözésben. A segítség a pici 4 személyen kocsink volt, amivel minimum 15-ször fordultunk, meg tesóm – Vajon a pesti srácok helyesebbek, mint a debreceniek? – gondolatai voltak. Ezt a harmadik kör cipekedés után, a házban lakó és az utcán járkáló férfiakat méregetve már tényként kezelte, és hozzátette, hogy sokszor fog meglátogatni, ha ilyen szomszédaim vannak.
Na így vagyunk mi, ennyire megértő a kedves testem és vérem, hogy egy majdnem 9 éves kapcsolatból kijőve ezeket kell hallgatnom. Hát elképzelhetitek, hogy mennyire bezárkóztam a kapcsolatunk felbontása után. És erre még jönnek tesómnak ezek a hülye beszólásai. Na mindegy, ő még fiatal, hadd csinálja. Nekem lehetett volna annyi eszem legalább, hogy az első jeleknél, amik arra utaltak, hogy mi nem is voltunk egymásnak teremtve, megléptem volna amit meg kellett volna, akkor nem kéne magamat sajnáltatni.
De most itt vagyok, egyedül, mint a kisujjam, és konkrétan azt érzem, ha akarnék, ha fizetnének érte vagy ha kést szorítanának a torkomhoz, akkor sem lennék képes újra szerelembe esni. Nem mintha annyira mély, 9 éven át tartó örök lángolás lett volna közöttünk. Inkább csak egy elfogadás, beletörődés, szeretet viszony alakult ki, vagyis inkább állt be, kb. mint a 20 éves házasoknál. Lehet csak velem van a baj, mert bárhol máshol azt látni, hogy napról-napra jobban szeretik egymást a párban lévő emberek. Én nem azt mondom, hogy kiszerettem a korábbi élettársamból, csak azt, hogy elkezdett megváltozni a szenvedély, a szerelem, egy olyan irányba, ami egy ideig visszafordítható lett volna.
