Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

58. rész

Nem is tudtam figyelni a TV-ben váltakozó reklámok és műsorok egyvelegére. Folyton az járt a fejemben, hogy teljesen megőrültem... Nem vagyok már kis tizenéves, hogy egy meccs- és filmnézés így levegyen a lábamról. Fogalmam sincs mi történt velem, vagy ha én nem is változtam, akkor Mikinek milyen szuperképességei vannak, hogy ezt hozta ki belőlem.

Zaklatottan feküdtem le és elég sokáig zúgott a fejem a sok különféle gondolat miatt. Akármennyire próbáltam elhitetni magammal, hogy nem vonzódok Miklóshoz, ez a való életben nincs így. A szívemnek sajnos nem tudom megparancsolni, hogy hogyan érezzen.

Reggel megint fáradtan keltem, de legalább megnyugodtam, mivel beláttam, hogy nem tehetek a hirtelen jött „crush" ellen semmit. A cuccaimat felkapva siettem le a lépcsőn. Igen, én is meglepődtem, de az agyam valahogy egy „új munkahely – új én" módba kapcsolva azt súgta, induljak el gyalog. Pillanatok alatt leértem, majd a nagy kapuajtóval kínlódtam egy kicsit, de ez sem szegte kedvem.

Boldogan léptem be az ovi kapuján, ahol már gyülekeztek a gyerekek. A mai napon a legkisebbekkel leszek. Nagyon aprók még, van olyan, aki még nem is beszél. Vicces lesz így egy másik nyelvet tanítani nekik, szegények még az anyanyelvükön sem gagyarásznak, nemhogy angolul. De ez engem nem is izgat annyira, majd mindenki a maga tempójában kinyílik és becsatlakozik a társalgásunkba.

A kis babácskáim nagyon meglepetten kísértek egész nap és egyáltalán nem értették, hogy miért beszélek hozzájuk egy idegen nyelven. Biztos úgy hallatszódhattam, mint egy UFÓ, mert az ebéd után még mindig ugyanannyira döbbenten hallgattak, mint reggel 8-kor. Még idő kell nekik, hogy megszokjanak, de nagyon nyitottak és ma rengeteget játszottunk együtt.

Ebéd után segédkeztem az elalvásnál, majd mikor mindenki elszundikált, elindultam haza. Ez a 4-6 óra pillanatok alatt elillan és észre sem vettem, valójában mennyi időt töltöttem velük. A kanapén tespedve jöttem csak rá, hogy vigyorogva bámulok ki a fejemből. Nagyon boldog vagyok!

Pár óra múlva is csak a korgó gyomrom emlékeztetett arra, hogy nem a gyerekek kacagásából táplálkozok, így elindultam a boltba, hogy vegyek ezt-azt a vacsihoz. Megkívántam a kijevi csirkét, így a vajat és a csirkemellet bepakolva, elindultam a kasszához. Időközben bedobtam pár csomag nasit is és sajnos a hülye cukros üdítők is bekerültek a kosaramba. A pénztárnál hirtelen sarkonfordultam és visszapakoltam az egészségtelen cuccokat, majd büszkén sétáltam vissza, hogy végre fizessek.

Míg vártam a soromra, éreztem, hogy valaki lassan lyukat bámul a hátamba, így megfordultam, majd összeakadt a tekintetem Marciéval. Boldogan intett, aztán megvárt az ajtó előtt. Úriember módjára elvette a szatyromat, majd hazáig meséltük egymásnak az elmúlt időszak eseményeit. Folyamatosan beszélnek Boróval, aki szeptember végén felugrik Pestre, hogy Marcival töltse az egyik hétvégét.

Szuper az új munkahelyem, két barátom is repes az örömtől és a szerelemtől, a húgom folyton vigyorgós fejekkel továbbítja Ádi „cukiii" üzeneteit, úgyhogy szerintem nem lehetnék boldogabb. Vagyis eddig azt hittem.

Ekkor ugyanis megérkezett a lift és Marciék ajtaja is kinyílt ugyanabban a pillanatban. Miki búskomor arccal lépett ki az udvarra, de amint meglátott minket, egyből elkezdett vigyorogni. Odaintett nekünk, aztán elsietett, de így is bearanyozta a napomat a mosolya. Elköszöntünk Marcival is, aztán már mindent előkészítve álltam a konyha közepén.

Míg sürögtem-forogtam-paníroztam, nem is vettem észre, hogy rezgett a telefonom. Ráadásul nem is egyszer. Szerencsére nem csörgött senki, viszont ott sorakoztak az üzeneteim. Lujzi és Boris neve után megláttam egyet, amire gondolkodás nélkül kattintottam.

„Igen, Rád érek!" – írtam a kihívó választ Miki: „A Hercegnő ráér 25-én?" kérdésére.