Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

35. rész

Szeptember 1. Olyan érzésem támadt, mintha iskolába kellene mennünk. Egy részről beigazolódott félelmem. Nagyon korán keltünk, mivel ez a csodás jány kitalálta, hogy menjünk el futni. Először jól az arcába röhögtem, de mikor láttam, hogy nagyon komolyan gondolta, akkor elfehéredve vettem tudomást arról, hogy a mai napon meg fogok halni. Már a múltkori kis sétámat is lihegve tettem meg, akkor mi lesz ha én elkezdek kocogni. Mert, hogy futni nem fogok az biztos, de még a kocogást is megkérdőjelezem. Inkább csak gyorsgyaloglást tervezek.

Elvillamosoztunk a Margitszigetig, mert ha addig is sétálnánk, akkor már futás biztos nem lenne belőle. Mekkora amerikai filmes jelenet. Minden fitt sportember, tökéletes alakkal, drága testhez simulós melegítő-szettben, hétköznap, 7 órakor rója itt a köröket, mintha egyéb elfoglaltságuk nem lenne. Fura látni, hogy néhány ember ilyen életet él. Nekik belefér a sport, a család, a kikapcsolódás és a munka is. Nekem jelenleg a semmittevés veszi el a drága óráimat az életemből.

Elkezdtünk nyújtani, vagyis én csak utánoztam, szerintem teljesen helytelenül Boris mozdulatait, majd nekiindultunk a pokolnak. Borcsa nagyon jól bírta, egy izzadságcsepp nélkül tette egyik lába után a másikat és mint valami kecses gazella, szökdécselt előttem, én meg utána, jóval lemaradva kapkodtam a levegőt meg a lábamat is. Miután egy picit megelégelte a csigatempót, szólt, hogy előre megy kicsit, aztán majd visszajön értem. Nagyon együttérző.

Egy ideig még láttam ahogy szalad előttem, aztán eltűnt a fák és a többi futó ember között. Még jó, hogy fehér pólót vettem fel, mert minden más színben tuti meglátszódna mennyire izzadok és kínlódok. Amikor azt mondta, hogy előre megy és majd visszajön, azt újratervezte és konkrétan lekörözött egy 20 perc múlva. Én bociszemeket meresztve rá kérleltem, hogy menjünk hazafele, de nem tágított és futott tovább. Basszus... Lehet, hogy 10 kilóval könnyebb vagyok nála, de hogy neki az állóképessége ki van maxolva az tuti.

Éppen amikor a legnehezebben vettem a levegőt és már szúrt az oldalam, megláttam egy elég ismerős alakot magam előtt. Nem egyedül volt. Egy nagyon csinos lánnyal futkorászott. A kiscsaj, mintha egy sportmárka reklámarca lenne, modell alkatához feszülő melegítőjében szedte lábait, kisimult, enyhén sminkelt arccal. Ahogyan a lobogó lófarokba fogott hosszú, szőke haját figyeltem, elgondolkoztam, hogy milyen jó lenne így kinézni minden reggel 7:30-kor.

Ekkor áttévedt a szemem a másik alakra. Látszik, hogy egyszer sem hagyta ki a láb-napot... Minden egyes földre érkezésekor és újabb elrugaszkodásánál megfeszült a vádlija és a sarkánál az Achilles-ina. A kidolgozott hátán minden izom átlátszódott a pólóján. Köszi Under Armor a tökéletesen tapadós felsőért! Ahogy ennél is fentebb vándorolt a szemem, megláttam a rakoncátlan göndör fürtöket fel-le mozogni. Ha eddig nem is voltam benne biztos, most már 1000 százalék, hogy ez Miki. Ahogy a futópartenere felé tekint és mosolyogva beszélget vele, még jobban elgondolkozok, hogy tényleg csak én vagyok ekkora puding és az egész világon tényleg csak én készülök ki ennyire 30 perc kocogás alatt?

Ha már említettem korábban a hülye amcsi filmeket, akkor most tutira beteljesedett az egész rémálom. Ahogy elnézegettem, hogy milyen bájosan futkároznak előttem, Boró pont akkor ért oda mellém, így már a második kört rámverve. Persze ezt szóvá is kellett tennie.

- Dodóóó, gyerünk, még 400 méter! Utána kapsz egy fagyit, ígérem! – spanolt hangosan.

Több se kellett, minden környéken lévő ember felém fordult. Ha a fejem nem lett volna így is kellőképpen kipirosodva a futás miatt, akkor most az előbbi mondat után szinte lángolt.

Nevetve palástoltam a kínos szitut, mert igazából nem érdekelt, ki mit mond vagy gondol.

Ám ekkor Boris szemeiről elkapva tekintetemet, egy másik íriszpárba akadtam. Igen... Miki arcát pásztázhattam és a levakarhatatlan vigyorát figyeltem.