Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

48. rész

Ilyen gondolatokkal bátorítottam és spanoltam magamat csütörtökig, a második elbeszélgetésig. Erről meg az az angliai interjúm jutott eszembe, ahol egy nagyon közvetlen és végtelenül aranyos spanyol üzletvezetőasszonnyal találkoztam, aki már az elején azzal nyitott, hogy szeretné, ha nem lennék ideges és tekintsek az egészre úgy, mintha csak leültünk volna kávézni és beszélgetni. Ettől olyan szinten megnyugodtam, hogy tényleg szemrebbenés nélkül elmeséltem neki mindent az eddigi munkahelyeimről. Jót és rosszat is. Aztán beszéltem magamról. Jót és rosszat is. Nagyon tetszett neki, hogy őszinte voltam, így már a harmadik mondatomnál tudta, hogy szeretné, ha a csapata tagja lennék. Azt, hogy ennyire elvarázsoltam csak akkor tudtam meg, amikor a féléves próbaidőszakom után, nemhogy meghosszabbította a szerződésemet, de magasabb pozíciót ajánlott.

Ezért viszont keményen megszenvedtetett. Volt olyan hónap, amikor minden nap sírva aludtam el és imádkoztam, hogy reggel ne kelljek fel, csak azért, mert annyira elegem volt. Konkrétan vergődtem és kiabáltam minden este, hogy „holnap nem megyek dolgozni!". Szörnyű volt, de most már látom, hogy megérte. Mondjuk az még jobban jött, hogy kiderült ez a félrekacsintás az akkori „kedvesem" felől, mert még időben léptem.

Mivel közös kasszán voltunk nem sok pénz forgott ide-oda, igazából csak a szobabérlésre és a kajázásra költöttünk. Most képzeljétek el, ha megvettünk volna egy lakást közösen és belepocsékolom az általam megkeresett pénzt... Így, mint a válófélben lévő, pereskedő celebek, számolgattuk, hogy mégis ki mennyit vigyen. Közel 3 és fél év nem kevés idő pénzszerzés szempontjából. Erre utalva írosgatja folyamatosan Boró is, hogy ne legyek zsugori és ne üljek a pénzen, hanem egy kicsit szórakozzak és kényeztessem magam. Igen néha jól esne elmenni vásárolgatni és nem figyelni a végösszeget, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy amíg nincs állásom, addig nem pattoghatok jobbra-balra.

Apropó kényeztetés. Megérkezett a mosógépem, a köntösöm és a tükröm. Na meg az egyéb fölösleges csecsebecsék is. Nem tudom minek rendeltem gyertyákat. Mindegy, most csak arra tudok gondolni, hogy hol késlekedik a matracom. Remélem az is megjön pár napon belül, mert már iszonyatosan fáj a hátam.

Bár kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a matrac után vágyódjak, mert mire észbe kaptam már csütörtök volt. A második interjút sikeresebbnek éreztem, mint az elsőt. Természetesen itt is megkérdezték, hogy miért éltem kint; miért jöttem haza; miért mondtam fel a reptéren. Párszor lejátszódott a fejemben az a verzió, amikor azt válaszolom: „kit érdekel, most itt vagyok és nálatok akarok dolgozni, duh!" – de sajnos ezt nem lett volna célszerű mondani, így megmaradt az képzeletemben.

Mikor kijöttem az interjúról, előkaptam a telefonomat, hogy értesítsem a tesómat, hogy hogyan sikerült. Anyát nem hívtam fel, mivel ő még nem tud róla. Jó, igen, beszari vagyok, és amíg nincs egy új, biztos, bejelentett munkahelyem, addig nem szívesen idegesíteném. Ahogy töltött a képernyő a kikapcsolt állapotból, hamar megjelentek rajta az üzenetek és a hívás a tesómtól és Boristól. Majd megjelent a boríték is az értesítések között, így gyorsan beleolvastam az sms-be. Visszahívást kérnek az első interjúsok. Miközben indultam a busz felé, tárcsáztam a számot.

Nem vettek fel, de megtartják az önéletrajzomat, mert lehet egy későbbi projektükhöz ígéretes jelentkező lennék. „Na elmentek ti a picsába" – gondoltam magamban, bár mosolyogva raktam le a telefont. Ha most nem kellek, akkor máskor sem kaptok meg!

Na jó, azonnali hatállyal érvénybe lép a „gondold át, hogy mit és hogyan akarsz elérni és szedd össze magad!" elmélet. Ha nem adok lentebb a makacsságomból, akkor lehetetlen lesz munkát találni.