Társasházi Találka | Vecsei H. Miklós

13. rész

Jót beszélgettünk, sokat nevettünk, sőt még képeket is készíthettem Lanácskáról. Annyira gyönyörű ez a név. Túl sok név kavarog a fejembe, és ha egyszer odakerülök, vagy 14 gyereket kell hogy szüljek, vagy nagyon gondolkoznom kell, hogy melyiket részesíteném előnyben. Persze, ha egyáltalán odakerülök valaha. Jelenlegi helyzetem kilátástalan ilyen téren.

Rengeteg fotó készült, nagyon édes kis pofi mosolygott vissza mindegyikről, pedig ezeket a beállított, mű képeket nem szeretem alapból. De most látva ezt a folyamatot, hogy így, természetesen, kacagva is lehet, nem csak a nyakukat kitörve, a fényhez tökéletesen igazított arccal lehet, kicsit megnyugtatott. Mondjuk ehhez minimum 2-3 ember kell, de főleg az anya. Amúgy... Hol van az anya? Most már csak a mi babusgatásunk miatt húzódott el ez a folyamat, amúgy már rég kész van minden.

Amint ezen gondolkoztam, berontott egy nő, kifizette gyorsan a szolgáltatást és kiviharzott a Lanával.

- Te, ez kajak elment fodrászhoz és körmöshöz!!!

- Neee!

- De, hallod, tényleg! Lenőtt körömmel meg töredezett végű hajjal jött be és most meg tipp-topp volt! Mi a fasz?

Ezen még jó sokáig nevettünk, aztán hirtelen komollyá vált az arcom, hogy hogy képes valaki ilyenre. Akkor kérjen fel babysitter-t vagy vigye játszóházba, napközibe, mittudomén hova, de tényleg otthagyni egy ismeretlen helyen, egy fotóssal, aki bár óvónő, de sokan szerintem éppen ezért nem is vállalnak babafotózást, mert nem lennének alkalmasak, hogy a gyereket mosolyra bírják. Ez szörnyű.

Még beszélgettünk kb. fél órát, míg jött a következő fotósorozat alanya. Egy nagyon szép, babaarcú lányka libbent be az ajtón a szüleivel. Portfóliót szeretnének csináltatni, hogy a 13 éves lányukra a legnagyobb modell agency-k találjanak rá. Hűűű. Elég határozottak. Így el is köszöntem Lilimtől, amíg a lány apja felcihelődött a minimum 17 váltás ruhával és a lány anyja, az amúgy is profi sminkjét igazgatta a lányán.

Milyen érdekes, hogy mennyi céltudatos, elszánt ember él a földön. És mennyi az ellentetjéből. Mint például én... Tessék, ez a kislány már most tudja, hogy mit akar, és nem, nem kényszerítve volt. Konkrétan Palvin Barbival közös selfie-jük volt a háttérképe, szóval biztos régi álma ez.

Bárcsak én is tudtam volna ennyi idősen, hogy mit akarok. Még ha nem is egyből bele a közepébe, de szép lassan, apró lépésekkel haladhattam volna a nagy álmom eléréséért. Mondjuk se én, se anya nem emlékszik, hogy mondtam volna bármi olyat kiskoromban, hogy „Én hercegnő/állatorvos/balerina/weblap-designer/atommagkutató/boncmester akarok lenni, ha felnövök!", mint a legtöbb gyerek kijelenti. Én sose tudtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek. És valljuk be a 167 centimmel, még nagynak sem számítok, szóval...

Végül, amikor anyáskodtam a tesóm mellett, meg az uncsitesóimra vigyáztam akkor látszódott, hogy jól elvagyok a gyerekekkel. És olyan 15-16 lehettem, amikor eldöntöttem, hogy tanító néni leszek. Mindig az első osztályos tanítóim jutottak eszembe, hogy ők mennyire szívvel-lélekkel vigyáztak ránk és tanítgattak, terelgettek minket. Én is ezt szerettem volna. Élményt és emlékeket adni a gyerekeknek, amikre majd az érettségikor, a gyerekük iskolába iratásakor és az unokáiknak való sztorizgatások alkalmával felidézhetnek. De aztán nagy dilemmába estem, mert azt láttam és tapasztaltam a tesóm osztálya által, hogy ezek a gyerekek már szemtelenek, sokat szólnak vissza és nem fogadnak szót. Ráadásul írás, olvasás, matek alapok elsajátíttatása és megszerettetése nem kis dolog, lehet életre szóló traumát okozni a szorzótábla erőszakos felkérdezésével. Aztán meg mehet minden gyerek a disz-es (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia) felmérésekre.

Szóval úgy döntöttem, hogy érettségi után az óvónői hivatást választom inkább.