Kezdek hozzászokni ehhez az új élethez. Legalábbis úgy érzem. Egyre jobban tudom megértetni magam másokkal, sőt megvan a vágy és az akarat hogy megértéssem magam másokkal. Haladás.
Zavar a gondolat, hogy ha nem adom meg magam a közeljövőben, lehet elveszítem. Ha továbbra is ellököm magamtól, amikor őt szorítanám a világon a legszorosabban magamhoz. Ha folytatom ezt az értelmetlen harcot a szívem és az agyam között.
Azt gondolnád, ha már elengedem magam és előtted feloldódom, könnyen belemegyek mindenbe nem? Hát nem.
Idegesítő és nagyon hisztis vagyok, mégis elfogadod; nem undorodsz a, megjegyzem ízlésesen díszített kezemtől vagy a szuicid vicceimtől; folyton azt hajtodatod szeretsz, remélem igaz... Nem az lenne a legfőbb probléma, hogy kíváncsi vagy hanem, hogy félek, elvesztem az értékem ha belemegyek. Hogy nem leszek már érdekes és lehet leváltasz, mert már van valaki új, valaki aki felkelti az érdeklődésedet. Egy új játékszer.
Drága dysphoria barátom egyre ritkábban zargat a hülyeségeivel, találtam még olyan zugokat magamba ahonnan erőt merítek a mindennapi élethez, viszont a csíkocskák tovább szaporodnak... Tudom, tudom szörnyű ember vagyok, hogy a legkisebb mértékű probléma után is ilyesmihez fordulok, de hát na megszokás.
Csak azért van helyzetjelentés, mert drága anonim barátunk bogarat ültetett a fülembe egy kijelentésével, ami miatt eszembe jutott egy másik ugyan ilyen-számomra- fájdalmas mondat. A fejemben folyton újrajátszódik mindkét jelenet, többször, egymás után, előtt, közben; a buksim minden egyes lakosa úgy döntött, hogy ma háborút indít ellenem. Fáj. A fejem hasogat a szörnyecskéim csúfondáros szavai miatt. A kezem új díszítőelemekkel van megrakva. Még friss. Még vörös.
Még véres.
2018/6/7-8
YOU ARE READING
Random Thoughts
RandomIt's a story of a person dealing with depression which is slowly eating her alive. These stories document the harder parts of her life. Yeah nah.. it's just my journal
