Random Thoughts

Vörös tulipánok a lemenő nap peremén

S egy éjszaka alatt ismét 17 lettem
A gondolataimtól nehéznek érzem a fejem
A melkasom egyszer szétrobbani, máskor pedig összeesni tervez
Úgy fáj léteznem, mint már jó ideje nem

Emlékszem. A szobámban feküdtem elhúzott függönnyel magam elé nézve
Emlékszem Leander Killst hallgattam és fájt a létezés minden miliszekunduma

Emlékszem. Délelőtti online órák közepette túlcsorsult a fájdalom, majd megölt belülről.
Mart, szúrt, kapart

Emlékszem ahogy a gyógyszerekért nyúltam,
Emlékszem ahogy kibontottam a borom
Arra is emlékszem, ahogy minden mozdulatom mintha rituáléba illő lett volna. Gondos. Precíz. Pontos.

Pontos, mert ez az utolsó napom ebben a pokolban
Pontos, mert ahogy a dugó egyre inkább elnyelte a fémet, úgy egyhült bennem a feszültség is

Emlékszem.

Ez a visszaemlékezés valahol nyugalmat ad.
Túléltem mégis, pedig a halálnál nagyobb békét és mély sötét ölelést nem tudok elképzelni

Pedig mennyire jól esne egy örökké tartó ölelés,
Se eleje se vége
Csak a puszta létezés utolsó morzsáival felfogott melegség.

A te szobád mindig meleg volt
Mindigis rosszul viseltem
Érdekes, nem gondolod? Most, a hajnalt várva másra sem tudok gondolni, minthogy még a túlfűtött, égbe szökő gázszámlát ígérő otthoni szaunád hiányzik
Hiányzik az is, ahogy örömöd leled ebben a melegben

Vajon számodra ez a hő a komforttal egyenlő? Vajon olyan ez, mint nekem az épphogy nem fájó, szoros ölelések?
Vagy mint az a csendes üresség amit egy rövid időre a sürgősségin tapasztaltam?

És ha tényleg az számodra, ki vagyok én, hogy ezt megvonjam tőled

Ki vagyok én, hogy megváltoztassalak
Hogy bele kössek az életedbe
Hogy elvegyek a te egészedből és helyettesítsem a számomra megfelelő darabokkal?

Azt hiszem utálom magam.
Minél többet gondolok rád, annál jobban
Viszont nem miattad.

Magam miatt és a miatt, hogy valahol, valamikor összefonódott az életemben a szeretteim bántása az érzéseim óvásával
Valami mélyen bennem törött, ezt tudom jól
De néha, mint most a mi esetünkben, hideg vízzel felébreszt az élet, és megmutatja mennyire sérült is vagyok igazán

Bánom, hogy bántalak és bánom, hogy csak utólag realizálom
Bánom, hogy ennyi mindent a fejedre tettem és bánom, hogy megértés helyett gyakran elvárást kaptál
Bánom, hogy úgy érzem, a létezésemmel kárt teszek benned és azt is bánom, hogy egy részem nem akar mégsem elengedni

Most, ebben a fájdalmamban csak azt látom jónak, ha utadra engedlek véglegesen,
Ha megköszönöm a közösen eltöltött időnk és nem kínozlak tovább

Nem fér a fejembe, hogyan lehetnénk épen, szeretve együtt
Hogyan tartsam meg a távolságot, hogy ne érezd: kereslek, zaklatlak, kergetlek.
Hogy ha maradok, hogy ne legyen hullámvasút a közös létünk.. hisz mióta vagyok, csak ezt tudom

És ezt is hozom

Egyszer fent vagyok, nem bírok megmaradni a saját bőrömben.
Olyankor nem félek szeretni
Olyankor a szemed zöldje erélyesebb, a hajad vörösebb, a nevetésed csilingelőbb, a csókod mámorítóbb

Ilyenkor van apám és ilyenkor van családom
Ilyenkor nem félek a beszélgetés emelkedett hallatától, a hirtelen csapódó ajtóktól
Ilyenkor a konyhám templomában a rádió a kántor és az óvoda beszűrődő zaja az orgona

Máskor lent vagyok, nehéz figyelni, mégis mindent észlelek magam körül.
Olyankor érzem, és néha még látom is, a körém épült falakat
Olyankor a fények halványabbak és a mosolyod erőltetett, az ölelés rövidebb
Olyankor tudom jól, csak jóindulatból maradsz velem és tűrsz meg magad mellett.

Ilyenkor émelygek a sör elszálló szagától
Ilyenkor felkavar a konyhában hagyott félig megevett zsírba és olajba áztatott rántotta maradék
Ilyenkor a csend a félelem, a zaj pedig csatamező

Hogy kerüljem el, vagy legalábbis próbáljam, ezt mind moderálni? Hogy legyek elég stabil ahhoz, hogy ne csak látszat legyen a csendes vizünk?
Hogy vigyázzak rád, ha magamtól szeretnélek óvni?

Félek neked megnyílni.
Félek közel engedni téged és félek kapcsolódni

Ez a hosszú ismerkedési idő hazugság volt.
Egyből tudtam, hogy kedvellek és nemsokra rá azt is, hogy másak vagyunk. Elég másak ahhoz, hogy ez nézeteltérést szüljön a jövőben
Tudtam mi zavar és tudtam mi válik az énem részévé neked köszönhetően

Mégsem mertem lépni
Egyrészt az idő miatt. Nem akartam úgy érezni, se úgy éreztetni, mintha pótlék volnál
Mintha nem egy jól átfontolt döntés lennél, hanem egy hirtelen bejelentett esti buli ahova munkából, izzadtan és éhesen mész egyenest

Szerettem volna bevárni a "rózsaszín köd" elillanását, és biztosra menni, hogy nem használlak ki

Ehhez képest pont fordítva érzem ezeket
Az elhatározástól való félelmem miatt mi van, ha kevesebbet éltünk meg mint tehettük volna?
Úgy féltem, hogy lesz egy olyan pont amikor már nem leszel része az életemnek, hogy megpróbáltam elkerülni a lehetőséget, hogy igazán fájjon a hiányod
Vicces nem? Mintha az, hogy kimondjuk kapcsolatban vagyunk vagy sem változtatna azon mennyire ragaszkodom hozzád

Látom a hibáink, nem vagyok vak
Látom, hogy más nyelven beszélünk
Hogy ritkán jutunk oda, mély beszélgetésbe keveredjünk
Ritkán kérdezünk és még ritkábban mesélünk magunktól
"Visszaadunk" és csendben maradunk
Elhúzódunk és nem jutunk következtetésre
Valamilyen szinten megjátszuk magunk, vagy legalábbis mást mutatunk ,mint a valóság

Keserédesen, nehéz mellkassal és szoruló torokkal tudok csak az első találkozásunkra gondolni.
Mindig is annak a személynek hittem magam, akinek időre és ismeretségre van szüksége, hogy érezzen szimpátián kívül mást egy új ember iránt

Te kedvesem ezt feje tetejére fordítottad

Élénken látom magam előtt az ominózus, átjáró előtti "beszélgetésünk"
Már ha annak számíthatjuk

Hisz mintha transszba kerültem volna,
Talán egy mondatot akartam szólni hozzád,
Mégis belebotlott a nyelvem, kikapcsolt az agyam és az apró jobbra való fejdöntésed, pajkos szívet megdobogtató félmosolyod és kíváncsiságtól csillogó zöld szemed elakasztotta lélegzetem

Olyan mélyről jövő kötődni vágyás tört fel bennem, amilyet még nem tapasztaltam.

És most, hogy visszagondolok erre az emlékre,
Vagy arra, ahogy attól a ponttól nem tudtunk távol maradni egymástól
Még nagyobb nyomást érzek a mellkasomban.

Hiányzik minden ami te vagy,
A csillámos sminked,
A csillagos ég mintája a bőrödön,
Az utolsó pillanatban való hajmosásod,
Vagy a "nemtörődöm" kontyod,
Az írásod,
A sírásod,
Az asztal szélén hagyott rágód,
És a mindig útban levő gitárod.

Oda vissza ugrálok az érted harcolás és elengedésed között.
Nem tudom már melyik a destruktív működésem és mi a valóság.

Tényleg rossz neked ha közel vagyok?
Tényleg szebb lenne az életed ha megpróbálnálak elengedni?
Ha nem gondolnék rád ennyit és nem keresném a kifogásokat, hogy kontaktust teremtsek közöttünk?

Az biztos, hogy...
Melegebb lenne a lakásod, kék haj mentes a szőnyeged és üresebb a hamuzód..

Nem vagyunk tökéletesek és nem is leszünk.
De mi van ha csak néhány dolgot sikerülne megoldanunk?
Nem segítene mondjuk az otthonról hozott már elavult védőmechanizmusainkon, a beadandóid számán, vagy az egyre növő nikotinfüggőségemen.

Ettől függetlenül annyi "mi van ha..." kérdés forog bennem, néha az émelygés kerülget
És az ujjaim a neved kezdik keresni a az elmentett számok tucatjai között.
Összezavarsz, megszédítesz, elveszek ha nem vagy velem.

Félek kimondani, mennyire beléd szerettem..

2024/04