H E R C E G N Ő

| 33 . F E J E Z E T |

Reggel végre kipihenten keltem. Ma igazából semmi dolgom sincs, szóval fetrenghetek egész nap az ágyban. Azt terveztem, hogy sorozatokat fogok nézni vagy kipróbálom a szaunát.

Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem a közösségi oldalakat. Viszont, amikor feloldottam elém tárult az értesítés miszerint üzenetet kaptam egy ismeretlen számtól.

Ismeretlen: Szia Hercegnő! Elvinnélek valahova, 10-re ott vagyok érted 😉 xxDxx

D mint Dave, vagy egy teljesen ismeretlen személy?

Basszus már 9 óra van, mindjárt itt lesz és én még csak el sem készültem! Várjunk. Miért is érdekel ez engem ennyire? Köztem és közte nem lehet semmi! Nem hagyhatom, hogy érezni kezdjek iránta valamit. Ez teljességgel lehetetlen!

x x x

Hiába próbáltam nem észrevenni Dave üzenetét, nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. 10 óra lesz 10 perc múlva és én már teljes harci díszben toporgok az ajtó előtt. Sarah és George valami divatbemutatóra vagy hová mentek, úgyhogy teljesen egyedül vagyok.

Az a baj ezzel az egész szituációval, hogy ha esetleg komoly érzelmeket kezdenék táplálni iránta, akkor is csak egy nyamvadt plátói szerelem lenne. Dave sosem érezne irántam semmi ilyesmit. Max barátként tekintene rám. De miért is gondolkodok ilyeneken? Komolyan, kezdem szánalmasnak érezni magam. Dave eddig semmi ilyesmire nem tett utalást. Végülis ez az üzenet sem jelent túl sokat. Lehet, hogy nem is ő küldte. Utálom magamban, hogy folyton beleélem magam valamibe aztán pedig hatalmasat esek pofára.

Hangos dudaszót hallottam és hirtelen indultam meg az ajtó felé. Már majdnem kirontottam rajta, amikor észbe kaptam. Nem láthatja rajtam, hogy mennyire izgatott vagyok. Csak lazán Kathy...

Dave volt az, ugyanazzal a kocsival, amivel tegnap hazahozott.
Letipegtem a lépcsőn, és elsétáltam a kocsi mellett, egyenesen a kapu felé. Azt hiszi, hogy majd csak úgy beülök mellé? Mert akkor téved.

Hallottam, ahogy a kocsi elindul és lassan utánam gurul.
Dave lehúzta az ablakot és úgy kezdett beszélni hozzám.

- Na most mi van, nem jössz?

- Nem gondolod, hogy csak úgy beszállok melléd - vigyorodtam el sejtelmesen.
Nem válaszolt, csak kiskutya szemekkel nézett rám, nem tudom mi ütött belém, de gyorsan bepattantam és kérdőn néztem rá.

- Szóval eljössz. Komolyan kezdtem azt érezni Hercegnő, hogy valaki kezd belém zúgni. - vigyorgott rám, miközben kacsintott egyet és elindult a kapu felé.

- Álmodozz csak Dave. De nem én becézgetek valaki olyat, akit utálok...

- Én nem utállak...

- Mindegy, hagyjuk. Hová is megyünk?

- Az titok. - kacsintott újra.

Miért titkolózik folyton mindenki? Kb. 15 perc múlva megállt és felém fordult.

- Izé, Kathy... Ne gondolj rólam semmi rosszat, amiért ide jöttünk... csak a szüleim nem valami sokszor vannak otthon, és hát arra gondoltam, hogy így talán kevésbé fogom magam egyedül érezni... - habogott és közben nem nézett fel. Annyira aranyos volt.

- Miről beszélsz? Ugye most nem akarsz elrabolni vagy valami rosszabb?

- Dehogy! - nevetett fel és kiszállt a kocsiból - Gyere!

Én is kiszálltam, de nem nagyon tudtam kivenni hol vagyunk pontosan. Egy kisebb erdőben lehettünk, a közelben kutyaugatás hallatszott. Elindult a hangok felé én pedig mentem utána.

Pár perc múlva egy vaskerítéshez értünk, ahol nem nagyon lehetett belátni, de nagyon hangos ugatás szűrődött ki.

Dave megnyomott egy gombot és pár perc múlva egy középkorú nő jelent meg. Kedvesen mosolygott és beengedett minket. Miközben valamiről beszélgettek én szemügyre vettem a helyet. És akkor ismertem fel...

Ez egy állatmenhely. Szóval Dave örökbe akar fogadni egy állatot?

A nő egy sorhoz vezetett, ahol kenelekbe zárva fiatalabbnál fiatalabb kiskutyák voltak. Mindegyik aranyosan bámult fel ránk és próbált minél közelebb férkőzni hozzánk a rácsokon keresztül. Szörnyen aranyosak voltak. Sorra simogattam őket, és egyre csak több szaladt oda hozzám.

- Én akkor itt hagylak titeket, ismerkedjetek csak meg velük. Ha bármi kérdés van, elől leszek.

- És pontosan miért jöttünk ide? Vagyis miért pont engem hoztál? - kérdeztem tőle, majd rápillantottam.

- Tudom, hogy borzalmas körülmények között találkoztunk. Nagyon sajnálom, szeretném megváltoztatni, de képtelen vagyok...

- Szóval, mint mondtam szeretnék egy ilyen kis cukipofát örökbe fogadni. - majd megsimogatta az egyik Golden retriever kölyköt- Csak nem nagyon tudok dönteni, és gondoltam jó lenne egy lány, aki más szemmel nézi ezt. És benned eléggé megbízom ehhez.

- Aha, nem hazudsz valami jól...

- Oké - fújta ki a levegőt - Ne értsd félre! Az igazság az, hogy a haverjaim közül senkinek nem mondhattam el. Ők nem olyan fajták, akik megértenék ezt és... - folytatta volna, de közbevágtam.

- És nem akartad, hogy ez rontson a hírneveden. - igazából nagyon rosszul esett, hogy rám csak az utolsó lehetőségként gondolt. Elfordultam tőle és érzelemmentesem simogattam az állatokat.

- Mi? Nem, félreérted! Én csak arra gondoltam, hogy olyan fajta vagy, aki megérti ezt és nem nevet ki ilyen dolgok miatt. Mármint olyan, aki előtt felvállalhatom magam. Érted? Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, én igyekszem, csak fogalmam sincs, hogy kell ezt. Sosem akartam még megfelelni másoknak, vagy más érzelmeivel foglalkozni. De veled máshogy vagyok. És nem tudom, hogyan tehetném jóvá, de azt szeretném, ha jóban lennénk. - igazából már nem is haragudtam rá. Nem bírtam visszatartani a szám sarkában megbúvó mosolyt. Hittem neki, a szavai túlságosan is őszintének hallatszottak. De azért sosem fogom elfelejteni azt az énjét, amit az első napokban megismertem. Ráadásul konkrét magyarázatot sosem kaptam a viselkedésére.

Lassan megfordultam, még mindig mosolyogtam. Dave szemébe néztem, amiben tényleg őszinteséget láttam. Lehet csak az elmém játéka, de most csakis a jelennek akartam átadni magam és nem foglalkozni a paranoiámmal.

- Akkor ez azt jelenti, hogy lehetünk barátok? - arcán egy kisfiús mosoly jelent meg. Úr isten! Teljesen levesz a lábaimról...

- Igen.

^^^^^^^^^^^^^
Kérlek jelezzétek, ha tetszett ❤❤