Love me, because I love you(5SoS, S.M, J.B) BEFEJEZETT

2.12x(Epilógus)

                                                              ---------Harry szemszöge-------

Sokáig vacilláltam pontosan mit is válaszoljak erre a kérdésre. Tán azt hogy bocsi de én ezt a lányt megvettem, avagy hogy teljesen magával ragadott a személyisége és én csak egy idegbeteg senki vagyok a szemében?! Nem is tudom melyik lehetőség lenne jobb. Így inkább csak szűkszavúan annyit válaszoltam:

- Csak egy barát. -mondtam semlegesen.

Nem válaszolt, csak bólintott egyet. Gondolom észrevehette hogy szeretnék vele egyedül maradni, így szó nélkül felállt, majd kiment.

Pontosan nem is tudtam mit mondjak, sokáig csendben néztem a gyönyörű arcát, ami most vágásokkal volt tele.

Csak kelljen már fel, semmi mást nem szeretnék. Kapjon még egy esélyt az élettől, mert megérdemli. Fiatal, ráadásul nagyon tehetséges, nem mehet csak így el.

Miközben ezeken a dolgokon gondolkodtam, egy hangos de ugyanakkor egyenletes sípolásra figyeltem fel. Ne ne ne ne ne, ez nem történhet meg.

Azonnal felpattantam majd kifelé vettem az irányt hogy szóljak egy dokinak. Amint kiértem kiabálni kezdtem hogy valaki jöjjön már be hozzá, a fehér ruhás emberek azonnal reagáltak, majd kitessékeltek a szobából.

Jenny családja és én is üvegen keresztül néztük ahogy próbálják újraéleszteni, de mindez hiába. Egyetlen életjelet sem mutatott. Oldalra fordítottam a fejem és észrevettem hogy (gondolom) az édesanyja sírva borul egy férfi karjaiba, aki átölelve próbája őt nyugtatgatni kisebb-nagyobb sikerrel.  Itt voltak a barátai, akik a szülinapján is mellette voltak a bárban. A barátnője aki keserves zokogásba tört ki. A szőke férfi aki bent volt nála, csak ül és törölgeti könnyeit.És legutolsó sorban voltam én, aki csak állt.. és nem szólt semmit. Aki lassan emésztette azt hogy egy ilyen gyönyörű teremtés lassan eldobja az életet, és mély álomba merül. Nem tudom mióta próbálták újraéleszteni.. de elég sokszor ahhoz hogy tudjuk ilyenkor mi vár ránk.

A szőkeség üvöltve csap bele a falba ököllel, amikor észreveszik hogy kezdik levenni a csöveket az ágyon fekvő lányról. Csak azt hajtogatja hogy csináljanak már valamit...

De már késő volt. 

Egy orvos jött ki a szobájából aki együtt érző hangon csak annyit mondott, hogy:

- Sajnálom, lekapcsoltuk a gépekről. Részvétem. -mondta, majd lassan elsétált.

Azt hiszem, rám itt már nem volt szükség. Utoljára ránéztem az ágyon fekvő lányra, majd lassan kiballagtam a kórházból. Ugyanúgy ahogy ő kisétált az élők sorából. 

Amit éreztem az a gyász, mérhetetlenül nagy gyász.