A legjobb ellenség

Epilógus

UI: Tisztában vagyok vele, mekkora illetlenség, de megtennétek nekem valamit? Kérek szépen mindenkit, aki eljutott velem ide, hogy írjon nekem párt sort, ha nem nagy kérés. Szeretném elolvasni a véleményeteket, rengeteget jelenete!

-----------------------------------------------

Bár már hosszú idő telt el, még mindig élénken él az emlékezetemben, miképpen is zajlott az az este...

Végig simítok fekete hajamon, farkasszemet nézek tükörképemmel. Legutóbb mikor is csináltam ezt? Mikor rájöttem a hazudozásokra, amik a hátam mögött zajlottak. Sírva rohantam haza, vérvörösek voltak az íriszeim, nem ismertem magamra. Azt gondoltam, kiveszett belőlem az élet, nem ugyanaz a lány vagyok, mint régen. És most mit látok?

Egy határozott személyiséget, aki tudja mit akar, és még több célja lett. Főiskolára járok, tökéletesen látom magam előtt a jövőm. Igen, előfordulhat, hogy a tervezett galériám megnyitásával nem megyek semmire, de akkor találok mást. Mindig lesz valami, amit szívesen fogok csinálni. Bármennyire is fura, megerősödtem a két év alatt, hiszen a szerelem minden megpróbáltatását kiálltam. Volt értelme? Szerencsére ez már nem is kérdés.

- Nyomás - fordítom el a fejemet, az asztalról felveszem a motorom kulcsát, magamra kapom a bőrkabátot, és szép lassan kisétálok a szobámból.

Ahogyan nyugodtan lépkedek, minden emlék előjön, túlságosan élénken. Zayn meglát egyszál semmiben, a közös tetőre mászás, az, hogy kiveri a kezemből a bögrét, majd nyakon önt hideg vízzel, pofátlanul bemászik mellém mesét nézni, utána a szilveszteri éjszaka, az egymáshoz vágott durva sértések, a Zero Pub, fél év hiány, a sátorozás, a hatalmas eső, az aggodalma, az első igazi csók, az ígéret, hogy hívni fog, a tengerparti este, a rajzolós randi...aztán szakítottunk.

Hatalmasat sóhajtva sétálok be anyához a konyhába, ahol puszit nyomva az arcára közlöm vele:

- Elmegyek, telefon van nálam, de ne hívj - vigyorgok rá.

- Vigyázz magadra! - simítja végig a karomat.

Bólintok, halványan rámosolyogok. Kiérve az ég még mindig borús, szürkés és bánatos. A bukósisakot a fejemre húzom, beindítom a motort, és az Eric háza felé tartó útra térek rá. Óvatosan vezetek, nem szeretnék balesetet szenvedni, pont most. Az idő mégis lassan telik, szinte beleőrülök a csomó piros lámpába. Csak akkor vagyok képes megnyugodni, mikor leparkolok a lakóház előtt.

Mielőtt bemennék, az ajkamat harapdálva bámulom az épületet, onnan is az Eric albérletéhez tartozó harmadik emeleti ablakot. A sisakomat a hónom alá csapva indulok meg előre. Lift helyett a lépcsőt választom, és a kimerülés legkisebb jelét is elkerülve cövekelek le az ajtó előtt. Eric Cheston. Az ajtó büszkén mutatja a tulajdonosát.

Kopogok kettőt, türelmetlenül várom, hogy kinyissák a bejáratot. Nem kell rá sokat várni, Eric hamarosan megjelenik.

- Szia - köszön halkan, arrébb áll, és beenged.

- Helló - mosolygok rá bizonytalanul, a cipőmet leveszem, habozva lépek be az ismerős helyiségbe.
Szótlanul követ, megáll a nappali közepén. Idegesen toporgok, végül könnyítve magamon leteszem a bukósisakot a kis asztalra. - Beszélni jöttem - közlöm vele a nyilvánvaló tényt.

- Na ne - csodálkozik el tettetett meglepődéssel. Azonban szomorú, látom rajta.

Nem reagálom le, a kettőnk közös képe felé fordulok, illetlenül veszem el az asztalról. Közelebbről is megnézem, de ugyanazt veszem észre, mint legutóbb.