A legjobb ellenség

9. R É S Z

Feldúltan rontok be a szobámba. A kezem ökölbe szorulva áll, teljes görcsben. Tombolni akarok, összetörni mindent, hogy megmutathassam annak a felfuvalkodott hólyagnak, hogy erős vagyok. Fekete tincseim az arcomba hullanak, mire erőszakosan visszatűrőm őket a fülem mögé. Hogy gondolja, hogy egyszerű lánynak néz?

Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, ezzel minden feszültséget, és idegességet próbálok kiszorítani a testemből. Körülnézve a szobámban megállapítom, hogy teljes káosz uralkodik.

Karácsonyi ajándékaim halma az ágyam mellett hever, kabátom leesett a székről, a fehérneműim szétdobálva. Teljesen szétcsúsztam az ünnepek között. Nyúzottan megdörzsölöm az arcomat, majd munkához látok.

Először is felkötöm a hajamat egy kócos kontyba a fejem tetején, utána berakom a fülembe az Ipodom. Lindsey Stirling hegedűjének hangja megnyugtat. Mosoly kúszik az arcomra. Jó kedvvel könnyebb takarítani.

Felszedem a csomagolópapírokat a földről. Pár méter távolságból egyesen beletalálok a kukába, amit büszkén könyvelek el magamban a mégis igen gyenge kosártapasztalatomnak.

A takarómat fellendítem a levegőbe, ami érintetlenül hull vissza. Ráterítem az ágytakarót. A cipőimet rendbe visszateszem a gardróbba, ahol belecsusszanok a pandás mamuszomba. Rendet vágok az íróasztalomon, ahol a kezembe akad az egyik négyes dolgozatom.
Ettől eszembe jut, hogy hamarosan újra vissza kell térnem a gimibe, ahol az utolsó évemet töltöm. Az ottani barátaimra gondolok, és arra, hogy mindenki most a sítáborban van. Eléggé szomorú, hiszen így minden bennfentes poénból ki fogok maradni, de csak magamat hibáztatom. Miért nem gyűjtögettem többet az év során? Eléggé húzós lett volna bevállalni, tehát inkább lemondtam róla.

Inkább bedobom a fiókomba, és elhessegetem a kellemetlen gondolatot. Még jobban a takarításra összpontosítok. Konkrétan teljesen bezsongok. Felporszívózok, felmosok, port törlök, szín szerint rendezem a ruháimat, a kifogyott körömlakkokat kidobom, a törülközőimet kimosom, a karácsonyi fényektől megszabadulok, az ajándékokat pedig szépen egy kupacba gyűjtöm. Mindent, hogy eltereljem a gondolataimat.

Öt órakor fáradtan és izzadtan dőlök le az ágyamra. Azt hiszem egy perc alatt bóbiskolok el. Már csak arra eszmélek fel, hogy valaki gyengéden megráz.
Nagyokat pislogva tekintek fel. A hímnemű egyed, aki ismételten betört a szobámba, mosolyogva fürkész.

- Deon, nyolc lesz. Fel kéne kelni, egy óra, és itt vannak a fiúk.

Nyűgösen fúrom az arcomat a takaróba, ami időközben rám került.

- Mi ez rajtam? - nyögöm, miközben a szürke kötött takarót piszkálom.

- Rád raktam, mert úgy láttam, hogy fázol - vonja meg a vállát, majd feláll, így fel kell néznem, ha látni akarom.

Csokoládébarna szemei élénken csillognak, talán valaminek örül? Fekete hajának kusza tincsei az égnek meredeznek, mint mindig. Ő már átöltözött, lecserélte a melegítőt, most ismét egy fekete felső és farmer van rajta.

- Szuper. Te mond csak, nincs más ruhád? - nyújtózkodok egy nagyot, majd felülök.

- Te mond csak van olyan fejed, ami normálisan néz ki? - válaszol reflexből.

- Seggfej - vigyorgok rá erőltetetten, amire hasonlóval reagál.

- Picsa.

Mielőtt felháborodhatnék előrántja a rezgő telefonját, majd a készüléket a füléhez szorítva kisétál a szobámból.

- Levegőt ki-be! - suttogom halkan magamnak.

Sajnos más módszer már nem használ ennél az idiótánál. Félrelököm a takarót, és elvonszolom magamat a szekrényemig. Nem tudom miben menjek.