A legjobb ellenség

33. R é s z

Egyre gyorsabban szaladok. A fejemben végig az jár, hogy minél messzebbre kell jutnom, mintha attól megszabadulnék az újra és újra elővillanó képektől. Nekem a legnehezebb bevallanom, hogy nem tudok elmenekülni. Hiába látom a házunk bejáratát, hiába gondolok egy forró fürdőre, üvöltő zenére, nyugtató alvásra... Semmi se fog segíteni. Hogyan felejtetném el azt, amit hallottam? Mégis miképpen törölhetném ki az emlékezetemből őket?

A lábam elfárad, egyre lassabban mozog, és nem áll tőlem távol, hogy összeessek az út közepén. Iszonyatos akaraterő kell ahhoz, hogy elvánszorogjak az ajtóig, amit hangos zihálással és a zokogásom hangjaival karöltve lökök be. 

Hangosan vágom be, talán így próbálom levezetni a felgyülemlett idegességet. Az az igazság, hogy sosem engedtem ki. Nem volt olyan, hogy kiadhattam volna magamból a rengeteg méltatlan helyzet szülte feszültséget. Magamba zártam jó mélyre, mert azt hittem nem éri meg. Tévedtem. Ezzel csak túlterheltem magamat, így annyira törékennyé váltam, hogy most úgy érzem már nem bírom tovább. Feladom. 

Nekidöntöm a hátamat az ajtónak, majd szép lassan összecsuklom. Lecsúszok, lábaimat jó szorosan ölelem magamhoz. A házat a  kétségbeejtő sírásom tölti be, kezdek attól félni, hogy még a szomszédban is hallani fogják lassan. Le kéne csillapodnom, de úgy érzem, már elégszer erőltettem magamra hamis nyugodtságot, vége van.

Hirtelen történik az egész. Egyik percben még vörösre sírt szemekkel gubbasztok, a következőben pedig már a kezem ügyébe akadó vázát hajítom egyenesen a falnak. Az hangos csattanással esik darabjaira, s saját magam jutok róla eszembe. A tükör felé fordulok, ahol életnagyságban figyelhetem meg, hogy a szerelem mit tett velem. Végignézek csapzott hajamon, felpüffedt arcomon, kisírt szemeimen, lefolyt sminkemen és legutoljára megbámulom azt az alakot, akit mutat a tükör. Hogy kit? Nem tudom. Már nem. Az a lány, akit látok egyáltalán nem hasonlít rám, az azúrkék szemek már nem csillognak, fakón merednek előre.

A telefonom hirtelen csörren meg, belehasítva a néma csöndbe. Gyilkos szemekkel nézek a készülékre, majd anélkül, hogy tudatosulna, hogy Zayn hív és Sandy is hagyott egy sms-t, kikapcsolom a telefont. Nincs szükségem a hazug mentségekre, semmi nem magyarázza meg az átverésüket. Végeztem velük.

Hosszú fürdőt veszek, fáradt testem halk hálát mormol nekem, amiért ezt választottam a törés-zúzás helyett. És bár nem hittem volna sose, de sikerül valamennyire lenyugodnom. 

Ólomsúlyú szemhéjakkal vetem bele magamat az ágyamba. Rengeteg zsepi van az ágyam mellett, ha szükség lenne rá. Fogalmam sincs hogyan, de nincs. A lelkem terheltsége nem engedi, hogy a gondolataim elkalandozzanak, gyorsan és érzelemmentesen jönnek az álmok, amik megmentenek attól, hogy szembenézzek azzal mi történt igazából. Egyszerűen még nem megy. Jobb abban a világban élni, ahol Ők nincsenek. Jobb úgy hinni, hogy Ő elutazott hosszú időre, de majd visszatér hozzám, és minden folytatódik ott, ahol abbamaradt... 

Pár héttel később
szeptember eleje

A bőröndöm cipzárja hangosan tiltakozik az ellen, hogy behúzzam, de bizony nincs más lehetőség. Muszáj, hogy minden ruhám elférjen benne. Végre sikert érek el. Felsóhajtok, és jelképesen letörlöm a homlokomról a kézfejemmel az igazságcseppeket.

- Kész vagy kincsem? - Anya a szobámban áll, segít összepakolászni, de inkább csak hátráltat. Nem igaz, hogy nem képes elengedni!

Szó nélkül fordulok felé, csak aprót bólintok. Elegáns farmernadrágot visel, fehér gyöngysorral a nyakában, halvány kék blúzzal. Túl csinos ahhoz, hogy akkora lánya legyen, mint én. Végig fut rajta még egyszer a tekintetem, és megakad a fényképezőgépemen, amit cselesen a háta mögé rejtett. - Készen lennék, ha az én kelekótya anyukám nem próbálná szabotálni az utazásomat immáron negyedjére - rovom meg a tekintetemmel. Oda lépek az ágyamon ártatlanul nézelődő szülőmhöz. - Kérem!