A legjobb ellenség

32. R é s z

Tessék? - merednek ki a szemeim, nem merem elhinni, hogy Zayn kimondta. - Ismételd meg, kérlek - nézek bele a hatalmas szempárokba csillogó tekintettel. 

- Szeretlek, te hülye - borzolja össze a hajam, és még jobban ölel magához. 

Egy ideig meg se bírok még szólalni, a mellkasára szorított füleim miatt hallom, ahogyan a szíve gyors ütemben ver.

- Én is szeretlek - suttogom végül. 

Zayn elmosolyodik, nyom egy puszit a hajamra. Karjaim körülölelik a derekát, de most feljebb nyúlnak, és beletúrnak a hajába. Eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy láthassam az arcát. Ujjával végigsimít a derekamon, majd a fenekemre csúszik a keze. Hevesen csókolom meg, szeretném, ha ugyanazt a szenvedélyt érezné át, ami most bennem ég. De nagyon úgy tűnik, hogy erre semmi szükség, hiszen ő is annyira akar, mint én őt. Egyszerű mozdulattal kap fel, lábaimat köré fonom. Nehézkesen, de valahogy eljutunk az ágyáig, ahol óvatosan terít le az ágyra. 

Azt hiszem, hogy sose kételkedtem abban, hogy Zayn és köztem megvan a kémia. Viszont egészen eddig nem tudtam, hogy ezt annak köszönhetem, hogy vonzónak talál-e mint lányt vagy szeret, és bárhogyan néznék ki elfogadna. Nem számít, hogy melyik született meg benne előbb, de most már mindkettő megvan, ebben biztos vagyok hála neki. 

Anyuék hazatértéig már csak pár napunk van, ezért igyekszünk a lehető legjobban eltölteni. Legyen az egy romantikus piknik a hátsó kertben, fáramászás a legfinomabb cseresznyékért, egymás lelocsolása a slaggal, esténként "közös" megegyezés alapján választott Micimackó maraton, palacsintasütés és megannyi vicces történetmesélés. Már elég sok mindent tudok Zayn-ről, de mindig van valami, amivel meg tud lepni. Ahogyan elvileg én is őt, hiszen állandóan kérdezget furcsaságokat, mint milyen voltam óvodás koromban, hogyan élem meg, hogy apukám már nem él velük és hasonló unalmas dolgok. Neki érdekesek, nem értem miért.

- Holnap már itthon lesznek - fintorgok szomorúan.
Zayn és én a kertben leterítettünk egy pokrócot, és azon memóriajátékozunk, amiben sajnos verhetetlen, de még így minden erőmmel próbálkozom. Ő jót mulat ezen, én kevésbé.

- Tudom - húzza a száját ő is, majd felhúz egy kártyát. Kicsit gondolkozik, majd felhúzza a hozzá tartozó párt.

- Húha, én nyertem - húzza elégedett vigyorra a száját, és felhúzza a maradék kettőt. - Megint.

Rám sandít pilótaszemüvege mögül, boldogan állapítja meg, hogy kellően felhúzott a folyamatos nyerésével.

- A picsába már! - csattanok fel idegesen, és a földre hajítom az összes általam gyűjtött párt. Azaz kettőt.

- Hé, ne beszélj csúnyán! - néz rám felháborodottan, mire csak felvonom a szemöldökömet. Értetlenkedve bámul, nem érti, hogy miért nézek rá csodálkozva. - Mi van?

- Te is szoktál, miért várod el, hogy én ne tegyem? - tárom szét a kezeimet. - Mellesleg régebben is így beszéltem. Egyáltalán nem vagyok olyan, mint egy kocsis, fogalmam sincs minek a hűhó.

- Oké, tudom, de szeretem megőrizni a fejemben azt a képet, hogy egy törékeny kis tündér vagy, akit védeni kell meg ilyenek. Nem könnyű, ha közben tintafestéket nem tűrő szitkozódások tucatja hagyja el a szádat - rántja meg a vállát. - Szóval, kérlek - pillant rám kérlelően, mire csak bosszúsan bólintok egyet.

Zayn feltolja a szemüvegét a fejére, összeszedi az elszór lapokat. Egy kupacba rendezi őket, egy befőttes gumival rögzíti őket egymáshoz. Félrerakja a fűre, majd nemes egyszerűséggel belefekteti a fejét az ölembe.