A legjobb ellenség

22. R é s z

Zayn nem lóg hosszasan a telefonján, a térerő hamar elmegy. Tintafestéket nem tűrő szitkozódás hagyja el a száját. Jót nevetek a mérgelődésén.

- Ne nevess már! Ez nem vicces, Harry valami fontosat akart mondani, és erre... - tartja a feje fölé a készüléket. - Ez az! Már van egy pöcök! - csillan fel a tekintete, azonban mielőtt újra hívást kezdeményezne újra pórul jár. - A fák akadályoznak - állapítja meg szúrós szemmel méregetve a kérges növényeket.

- Mikor elmentem, találtam egy tök jó dombot, talán ott lenne - húzom meg a vállam. Kíváncsi tekintettel fordul felém, mire csak magamat megerősítve bólintok. - Megmutathatom, ha akarod.

- Vezess, gazdám! - röhög fel máris vidámabban.

Mosolyogva pattanok fel, majd miután leporolom magamat, kézen fogom, és a megfelelő irányba kezdem húzni. Próbálom figyelmen kívül hagyni azt a bizsergető érzést, amit kivált belőlem ez az apró érintkezés vele. De nem megy. Rengeteget gondolkozok azon, vajon mi az, ami neki van, és másnak nincs. Jó, most mondhatnám, hogy hírnév, de az engem pont nem érdekelt soha. Ezen kívül ugyanolyan, mint bármelyik más tinédzser, nem? Akkor miért van rám ilyen hatással?

Puha, férfiasan nagy keze szinte elnyeli az enyémet, amint húzom magam után. Egy lépessel állandóan le van maradva, hiszen szemét le sem veszi a képernyőről, hátha hirtelen elkap valami hihetetlenül jó helyet, ahol képes lesz telefonálni.

- Nem sokára ott vagyunk, csak ne állj már meg fél percenként! - dorgálom le, szememet forgatva sétálok előre nagy léptekkel.

- Olyan vagy, mint egy hajcsár, mondták már? - fejezi be az ellenállást, és pár lépéssel beér.

Teljesen egymás mellett haladunk tovább. Összezavarodok, hiszen már olyanok vagyunk így, mint egy pár. Nem teszek mégsem semmit, egyszerűen nem akarom elszúrni a dolgot, bárhogyan is dönt. Az a hiba velem, hogy Zayn úgy irányít, mintha a bábuja lennék. Mindig azt mondom ez hazugság, a magam ura vagyok, de nem így van. Valljuk be, csak csettintenie kellene, én ott lennék bármikor, bárhol. Túlságosan az életem része lett, bár nem tudom, hogy ez tetszik-e nekem. Túlságosan nagy a veszélye annak, hogy megsérülök, s nem győztesen kerülök az érzelmeim ellen vívott harcból. Ezért nehéz határozott döntést hozni kettőnkkel kapcsolatban. Könnyebb, ha csak sodródunk az árral, még ha nem is tudjuk, hova érkezünk.

- Itt vagyunk - állunk meg a domb tetején, én pedig Zayn felé fordulok. - Van térerőd?

- Igen! - ujjong örömében. - Király vagy, Deon! - mosolyog rám őszintén.

Egy percre sem engedi el a kezem, amíg telefonál. Egy tincsemmel babrálok, miközben fél füllel hallgatom, hogy a göndör fürtös barátjának mi olyan fontos, hogy még olyankor is zargatja, mikor mindannyiuknak egy hetet felszabadítottak a nyaralás érdekében.

- El sem hiszem, haver! Ez a Belen csaj nem semmi! - nevet fel, majd lopva rám kapja a tekintetét. - Viszont nekem mennem kell. Hétvégén találkozunk a kecómon, oké? - zárja le a beszélgetést picit hadarva. Még Harry kérdez valamit, mire elvigyorodik. - Igen, vele, de majd inkább hétvégén beszéljük ezt meg!

Mikor leteszi a telefont felhúzott szemöldökkel figyelem, magyarázatot várva. Azonban nem úgy tűnik, mint aki nagyon meg akarja ezt adni nekem, és én sem kérdezősködöm tovább. Zayn-nél nem merek, mert félek egy rossz szó képes mérföldekre űzni tőlem. 

- Menjünk vissza! - javasolja a távolba meredve, mintha nem venne tudomást a szinte már kérdőjeleket formázó szememről. Végül pimasz mosollyal az arcán így szól: - Az nyer, aki hamarabb ér vissza a nagy fához!