A legjobb ellenség

25. R é s z

Majd hívlak. Hát, igen. Erre várok egész nap. A következő napon is. Meg az azutánin is. És így tovább egy hétig. A reményem - miszerint állandó telefonkapcsolatban leszünk - megszűnt egy perc alatt. Valahogyan sejthettem volna, hogy nem fog hívni. Teljesen úgy érzem magamat, mint egy tizenéves kis csitri, aki epekedve várja, hogy a randi után csörögjön az a veszett mobil.

Mikor végiggondoltam, hogy egy tízes skálán mennyire gondolnám magamat szánalmasnak kívülről szemlélve, és egyértelműen 15-öt adtam, hát akkor kiborultam. Valahogyan éreztem, tudtam, hogy ez fog történni. Ahelyett, hogy megkerestem volna, lekevertem volna neki egyet, inkább a csendes kínhalállal néztem szembe. Rosszabb volt.

- Már jó régóta ücsörögsz itt kint, nincs kedved bejönni a házba? Kezd lehűlni a levegő. - Sandy kényelmesen elhelyezkedik a mellettem lévő napágyon. Egyszerű fekete bikinit visel, szőke haja felfogva egy kontyba. Mélyen ülő kék szemeivel engem fürkész.

S hogyan kerültem én Sandy-ék tengerparti nyaralójába a Zero Pub-os ismerősökkel? A válasz egyszerűbb, mint bárki hinné. Meghívtak, én pedig úgy éreztem könnyebb elterelni a gondolataimat egy kis kiruccanással velük, és jókat szórakozni, mint otthon poshadni a telefonomat szuggerálva. Ha akart volna, már hívott volna. Mindig az a fránya volna. Nem hívott, mert nem akart. Ennyi az egész.

Anyáék pedig Costa Rica partjain süttetik a hasukat, mert ígéretüket betartva megint elutaztak. Csak az a különbség, hogy ez már egyáltalán nem tölt el izgalommal. Nincs jelentősége számomra. Ők ott, én itt, Zayn valahol. Legalább nem otthon töltöm egyedül a hetemet, hanem itt, velük.

- Mi újság, lányok? - jelenik meg Brittany is. Egy pokrócot teker maga köré, beletúr vörös tincseibe, várakozva emeli ránk zöld szemeit. - Megzavartam valamit? 

- Nem, dehogy. Sandy is nemrég jött - nyugtatom meg gyorsan, majd a lemenő nap narancsos sugaraiba kapaszkodom. - Még egy kicsit üldögélhetnénk idekint, annyira szép.

- Fogalmam sincs mit látsz benne, ez csak a naplemente. Tök mindegy, én visszamentem Lucas-hoz - rántja meg a vállát szöszke barátnőm, felpattan, és visszasétál a homokban a fehér ház verandáján üldögélő társasághoz.

Brittany csendesen szemlélődik mellettem, amíg barátja, Patrick három dobozz sörrel egyensúlyozva ki nem ül mellénk. Csak egy piros úszónadrágot visel, kidolgozott felsőteste szabadon marad. Lazán leveti magát oda, ahol előbb még Sandy ült, de előtte az ágyat Brittany-éhoz vonszolja, hogy mégis csak közel legyen a barátnőjéhez. Azután, egy 'baszd meg, inkább hozzá ülök' kijelentéssel egyszerűen befurakszik Brit mögé. Mosolyogva figyelem őket. Brittany picit lecsúszik Patrick ölében, így kényelmesen elférnek. 

- Kértek sört? - nyújta felénk a fémdobozos italt, mire mindketten bólintunk. 

- Köszi - veszem el mosolyogva a rövid hajú sráctól, majd jól esően belekortyolok. Szerencsére még hideg.

Először kicsit tartózkodtam attól, hogy Sandy barátaival lógjak, hiszen a kocsmás eset óta nem beszéltem velük. De ők is elismerték, hogy Tony barátai nem a legjobb fejek, ezért nem is hívták meg őket. Jade elmondása szerint Anthony is alig kapott helyet közöttük. A többiekkel meg nincsen bajom, kedvesnek tűnnek.

- Szerintetek, ha valaki nem hív, az azért van, mert nem is akar, vagy mert pusztán nem ér rá? - kérdezem meg tőlük hirtelen felindulásból. Kíváncsi vagyok a véleményükre, és tudom, hogy fogalmuk sem lehet kiről van szó. Nem jelentenek veszélyt. Nem úgy, mint a legjobb barátnőm tenné. 

- Egy pasi? - fordul felém ártatlan szemmel Brittany, mire a barátja kineveti.

- Nem, édesem, Deon bizonyára egy csaj után epekedik - löki meg játékosan a vállát. - Nézd meg, hogyan csillog a szeme, itt biztos, hogy egy srácról van szó, és nem is akármilyenről! - mutat rám vigyorogva, mire a bőrszínem hófehérből egy perc alatt válik vörössé.