A legjobb ellenség

39. R é s z

- Azonnal szállj be a kocsiba! - parancsol gyorsan, mire körberohanom az autót, a szatyrokat hátravágom, és beövezem magamat. Zayn ugyanígy tesz, aztán erősen rámarkol a kormányra, egy perce azt hiszem, hogy le is fogja fejelni, de végül tövig nyomja a gázt, továbbá idegbeteg módjára kifarol a parkolóból.

- Zayn! - szólok rá harmatgyenge hangon, azonban nem érdekli mit mondok, pusztán száguldozik tovább az utcákon. Amikor elhajt a házunk előtt, úgy érzem, muszáj szóra bírnom.

- Mégis hova mész? - fordulok felé kicsit túlságosan is kétségbeesetten.

- Gondolkoznom kell - közli összeszorított fogakkal, aztán megelőz vagy három autót, éppen csak visszatudunk érni a mi sávunkba, mielőtt szemből nekünk jönnének.

- Normális vagy, meg akarsz ölni? - kiáltok rá halálsápadtan. Egy másodpercre rám pillant. Valószínűleg látja, hogy nem viccelek, komolyan megijeszt az eszeveszett vezetési stílusa.

- Kérlek! - suttogom, nem állok messze a sírástól.

Zayn lelassít, de még mindig feszült. Elhiszem, hogy nem könnyű felfognia mit tett, mikor megcsókolt, viszont ezért nem lehet felelőtlen, az életünkkel játszik.

Nehézkesen folytatjuk az utat, én pedig meg sem merek szólalni, nehogy felmérgeljem. Egyébként nekem is szükségem van időre, míg próbálok kitalálni valami rendes kifogást a történtekre. Kibámulok az ablakon, az elsuhanó épületek egyáltalán nem adnak biztonságérzetet, egy olyan helyre lenne szükségem, ahol senki nem jár. Láthatólag Zayn hasonlóképpen van vele, mert a városból kifele menő utat választja, rátér az autópályára. Elszakítom az arcáról a tekintetemet, inkább nekidöntöm a fejemet az üvegnek, lehunyt szemmel igyekszem normálisra venni a szívem dobogásának ütemét.

Fogalmam sincs mennyi idő telik el pontosan, talán háromnegyed óra, amíg mindketten a saját gondolatainkkal elfoglalva ülünk. A légkondi halk zúgásán nem zavarja meg semmi a csendet. Mire feleszmélek Zayn egy szörnyen kis városba ér, ott párszor lefordul, és a rétek közötti földúton indul el.

Ahogyan elhaladunk, felkavarodik utánunk a por. Körülöttünk zöldellő füvek kaptak helyek, amik eléggé elhanyagoltnak tűnnek, ezzel szemben rengeteg pitypang van, csodálatos látványt nyújtanak.

Egy ideig még haladunk előre, de bármerre is nézek, erdőkön és mezőkön kívül nem látok sokat, egy árva lélek nem jár erre. Aztán egyszer csak leáll a motor, mire Zayn-re emelem a szememet.

Nem szól semmit, kiszáll a kocsiból, és jó hangosan csapja be maga után. Egy ideig habozok, hogy kövessem-e, végül igennel döntök. Ketten vagyunk benne ebbe, nem lenne szerencsés, ha egymás ellen fordulnánk.

Kiövezem magamat, és kiszállok. A napsugarak kellemesen perzselik a bőrömet, a szellő pedig lágyan kap bele a hajamba. Gyönge virágillat csapja meg az orromat, illetve hallom a tücskök ciripelését. Más esetben lehunyt szemmel élvezném a nyugalmat és békességet, ami a természetből árad, ennek dacára mégsem teszem.
Zayn egy picit elkorhadt fakerítés legfelső fokán helyezkedett el, onnan bámul el a távolba. Mély levegőt veszek, és felülök mellé.
Legalábbis így terveztem.

Azonban a lábam átlendítésekor beverem a sípcsontomat, ezért lecsúszok, és földön végzem, a porban.
Erősen szorított ajkakkal próbálom összekaparni a megmaradt méltóságomat, de nem megy, mert elkapom Zayn pillantását. Egy ideig némán nézzük egymást, aztán egy halvány mosoly fut át az arcán.

- Nem változtál - rázza a fejét, majd a kezét nyújtja.

- Te sem - fogadom el a segítségét, és feltápászkodom.