A legjobb ellenség

12. R É S Z

A fülem mögé tűröm a kusza tincseimet, miközben a párnába próbálom elrejteni a sírásom hangját. Meg kell jegyeznem nem sok sikerrel.

A fel-feltörő zokogásom már legalább egy órája tart, és egy perce sem akar alábbhagyni. Hiszen hogyan tudnám feldolgozni, hogy a szüzességemet egy ilyen idiótának adtam oda, aki szerint az egész csak egy becsúszott hiba volt, akárcsak én? Nem tudom miért reménykedtem, de ezt tettem. Bíztam benne, bíztam abban, hogy talán más, mint képzeltem. Azonban akkora pofára esés ért, amire álmomban sem gondoltam volna.

Biztos vagyok benne, hogy hallja, hogy megszakad a szívem, azonban semmit nem tesz. Nem lép semmit, mert nem jelentettem többet egy újabb strigulánál. Be kell valljam, hogy én sem azért tettem, mert szeretem, vagy annyira kedvelném. De sose aláztam volna meg annyira, hogy azt mondjam, ez az egész hiba volt. Talán akkor is hazudott, mikor azt mondta, sose hallott édesebb dolgot, mint az, hogy szűz voltam? Becsapott, mikor gyengédebben ért hozzám, mikor fájt? Ezeket mind megjátszotta? Én élveztem vele, és nem bántam meg egy percét sem.

Erősen szorítom a lepedőt, az ujjaim már elfehérednek. A fejem majd szétrobban, a könnyfüggönytől semmit sem látok. A párnám alól halászok elő egy zsepit, majd kifújom az orrom, de levegőt így sem kapok. 

Azt hiszem még órákig folytatom ezt a tarthatatlan állapotot, de hajnal környékén álomba sírom magamat. 

Hosszú hajamat legalább kétszer átmosom, csakúgy mint a testemet. Szeretek zuhanyozni, ilyenkor minden gondolat kiszáll a fejemből. Szárazra törlöm magamat, majd felveszek egy kényelmes otthoni szerelést. Megszárítom a hajamat, majd a komódon heverő telefon után nyúlok. Ideje felhívni anyát. Hamar felveszi.

- Szia, kincsem! - üdvözöl vidáman, mire nekem is egy halovány mosoly kúszik az arcomra. 

- Szia anya. Milyen Costa Rica? - erőltetem meg magamat.

- El sem hiszed milyen szép. Süt a nap, ragyog minden. Már tényleg szükségem volt egy ilyen rendes kikapcsolódásra. Nem kell semmit csinálnom, Yaser a tenyerén hordoz! - áradozik jókedvűen.

- Az nagyszerű - értek vele egyet, miközben fel-alá járkálok a szobában - Majd készíts sok képet, rendben?

- Ez természetes, kincsem. Várj egy kicsit, kérlek - tesz félre. Hallom, hogy beszélget valakivel idegen nyelven. - Ne haragudj Deon, de most mennem kell, mert most szólt ez az idióta idegenvezető, hogy a hajóút hamarabb indul! - háborodik fel. - Érezd jól magad, pénteken repülünk haza! - búcsúzkodik. 

- Szia anya, rendben, várlak! - köszönök én is el egy fanyar grimasz kíséretében. 

Eléggé rövid lett ez a beszélgetés, pedig hozzá menekültem a saját gondolataim elől. Savanyú ábrázattal dobom az ágyra a készüléket, én pedig kimegyek a szobámból, egyenes Zayn kék ajtaja felé tartva. Egyedül nem tudok ebben dönteni, ha akar, ha nem, beszélni fogunk.

Kopogás nélkül nyitok be. Az ágya nincs bevetve, még egy ilyen egyszerű dologra is képtelen. A szobája látszólag üres, de tanulva a múltkori hibámból kinézek az üvegajtón. És bam, igazam van.

Zayn egy sapkában, pulcsiban, melegítőben cigizik az erkélyen. Félretolom az üvegajtót, majd kilépek mellé. London városára nyílik kilátásunk, azonban a központból messze vagyunk. A füstös gyárak, hatalmas épületek és a dugó hangjai mind messze vannak a kertvároshoz hasonló lakótelepünktől. A januári hidegtől megborzongok, azonban eszemben sincs emiatt meghátrálni.