A legjobb ellenség

36. R é s z

Zayn arca lefagy, a szívem összeszorul, ahogyan látom a keserűséget és szomorúságot rajta. Szinte fizikai fájdalmat érzek, amint az a fény, amit mindig annyira imádtam, egyszerűen kihuny a szeméből. Lehajtja a fejét, egy ideig nem szól semmit, de végül összeszedi minden erejét képes rám nézni.

- Tényleg vége? - kérdezi, miközben nyel egyet. Fél a választól, pont úgy, ahogy én.
Azonban még úgy tűnik, reménykedik. Komolyan képes a történtek után hinni egy közös jövőben?

- Szerinted tudnék újra bízni benned? - reagálok egy kérdéssel. Fájdalmasan sóhajtok fel. - Zayn, kérlek ne nehezítsd meg a helyzetet. Így is eléggé rossz mindkettőnknek - pillantok rá könyörögve.

- Szóval igen - rázza meg a fejét hitetlenül.

- Én tényleg... - kérnék bocsánatot, de megelőz.

- Kurvára nincs szükségem a szánalmadra - közli velem hidegen, mintha az összes kedvesség eltűnt volna belőle.

Megfordul, majd a tőle megszokott hevességgel megy ki a szobámból.

Csak nézek utána, a csukott ajtóra, amit becsapott maga után. Talán most utoljára.
Emlékeztek arra, mikor azt hittem, hogy úgy rángat, mint egy marionette bábut?

Teljesen meg voltam győződve az igazamról, miszerint Zayn biztos csak játszik velem, elhagy, hogy utána kedve szerint  akármikor felbukkanjon.
Igen, kihasználtnak éreztem magamat, teljesen alaptalanul. Viszont most mégis én vagyok az, aki csúnyán elbánt vele. Akkor hagytam el, mikor már belém szeretett. És ez hiába kölcsönös, egyelőre nem tudom neki elfelejteni, hogy átvágott.

Anyukámat szándékoztam látni, de nem voltam képes egy házban tovább lenni Zayn-nel. Egyrészt egyedül szerettem volna hagyni, másrészt amúgy is a történek után olyan távolságot akarok, hogy biztos ne gondoljam meg magamat. Így jobb lesz mindkettőnknek.

- Készen vagy? - ráncigál ki a gondolataim közül Eric, megáll előttem.

- Fél pillanat - nézek bele még utoljára a tükörbe, és végig simítok a tavaszi szoknyámon. Kezeimmel a gyűrődéseket piszkálom, és próbálok magabiztosan elmosolyodni.
- Igen, mehetünk.

Eric felkapja az ágyról a kis táskámat, majd a kezembe adja. Lezserül átkarolja a vállamat, és egy puszit is nyom az arcomra.

- Ezt miért kaptam? - pillantok fel rá, miközben abban gyönyörködöm, hogy mennyire helyes.

- Mert szép vagy - von magához közelebb. Kinyitja az ajtót előttem, én pedig halk köszönetet motyogok.

Egy ideig csendesen lépkedünk a kollégium folyosóján, gondosan kikerülve minden diákot. Nem szól egyikünk se, mert amúgy se hallanánk a másik szavát, illetve még túlságosan reggel van. Az óra nyolcat mutat, így jogosan vagyunk fáradtak. Szombat révén azonban mindketten a kimozdulás mellett döntöttünk.

- Mi a pontos cím? - kérdezi, mikor már a kocsiban ülünk.

Én engedelmesen diktálom le neki Patrick és Brittany közös otthonának címét. Megkértem a többieket, hogy rendezzünk egy tavaszköszöntő ünnepséget. Sandy-t értelemszerűen nem értesítettem, de ha hallja a hírt, akkor is remélem lesz benne annyi, hogy nem jelenik meg.

- Alig várom a véleményedet róluk - örvendezek vidáman, és beövezem magamat.

- Én is, hiszen már annyit áradoztál - nevet fel, és beindítja a fehér autót. Gázt ad, kikanyarodik a kolesz parkolójából, és egyenesen az autópálya felé irányítja az engedelmes járművet.