Az utolsó labda |Bakugo Fanfiction - Befejezett|

41.

Szemeimet elhagyó könnyeimtől alig láttam azt a képet, ami elém tárult. Ajkaim elé kaptam a kezeimet és miközben megremegett a testem, képtelen voltam abbahagyni a sírást. Mindez a boldogság és Izuku miatt volt. Annyira elmondhatatlanul büszke voltam rá, hogy azt el se tudtam volna mondani. Mindig is küszködött azzal, hogy hazafutást üssön és legutoljára második elején volt rá képes. Most azonban áttörte azt a végtelen nagy falat és elrepítette a labdát a stadionon kívülre.
  A közönség tombolni kezdett és a mi sulink torka szakadtából üvöltött, a fent ülő, többi csapattársunkkal együtt. A srácok rohanni kezdtek Izuku felé, miközben ő egyre jobban közelebb ért a hazai bázishoz. Amint áthaladt rajta, megremegett az ajka és elpityeredett. gyenge mozdulatokkal állt meg és temette az arcát a tenyereibe, amint áthaladt a hazai bázison és megállt. A srácok szabályosan megőrültek, annyira boldogok voltak. Ordítva és kapálózva szaladtak Izuku felé, aki miatt nyertünk. Az egész játék alatt célpont volt és arra mentek, hogy kiejtsék, valamint, hogy hibázzon. Nem bízott saját magában, azonban, ha ő nincs, akkor nem nyerünk. Hazafutást ütött nekünk és emiatt nyerhettünk. Kirishima és Ichigo voltak a legközelebb Izukuhoz, így azonnal ráugrottak. Ahogy a többiek is odaértek, Kaminari kiabálva ugrott rájuk, amitől eldőltek a fűben. Taijuék követték a felsőbbéveseket és egyesével ugráltak egymásra a boldogságtól. Közben folyamatosan éljenezték Izukut, aki nem tudta uralni az érzéseit és sírt. Katsuki eközben ott állt mellettük és folyamatosan röhögött, amiért nyertünk.
  Én végig néztem, ahogy a fiúk eldöntik Izukut, ám nem bírtam sokáig egyhelyben maradni. Lassú és remegő léptekkel indultam fel a pályára, miközben könnyeim lefutottak az arcomon folyamatosan. Ahogy közelebb értem, addigra már a fiúk lemásztak Izukuról és körülötte voltak. Krishima a szemét törölgette Yamazakival együtt. Éppen, hogy csak odaértem, nem bírtam tovább.

  – Izuku – sírtam fel erősen és azonnal ledobtam magamat a fűbe.

A térdemet beütöttem, de jelen pillanatba nem érdekelt. Amint a térdeimre estem, rögtön magamhoz öleltem őt a nyakánál és szorosan fogtam magamhoz. Izuku szipogva ölelt vissza engem és közben az arcát a vállamba fúrta.

  – A kurva életbe is, lőttél egy hazafutást! A rohadt életbe! – nyöszörögtem elérzékenyülve.

  – Jó, asszem kevesebb időt kellene Bakugo–sannal töltenie – állapította meg Ichigo nevetve.

  – Megcsináltam – suttogta síró hangon, ahogy magához ölelt.

  – Megcsináltad, Izuku. Megcsináltad – halkultam el a végére.

A többiek valószínűleg nem értették ezt a nagy érzelmi kitörést, azonban ez a pillanat Izukunak és nekem nagyon sokat ért. Izuku áttörte a gátat, mely eddig elé tornyosult és megakadályozta abban, hogy kibontakozzon. mégis erős volt, átszakította és megcsinálta. Győzelemre vitt minket azzal a gyönyörű ütéssel. Öröm és büszkeség töltött el, amiért láthattam, hogy elüti azt a labdát. Sokat jelentett nekem Izukut egy ilyesfajta mérföldkőnél látni és azt akartam, hogy ne ez legyen az utolsó.

  – Annyira büszke vagyok rád – suttogtam mosolyogva, miközben két kezem közé fogtam az arcát és a szemébe néztem.

  – Hasznos voltam, ugye? – nyögte ki elvékonyodott hangon.

  – A voltál – remegett meg az ajkam – Az voltál – simogattam meg zöld tincseit.

  – Szeretlek – remegett meg a hangjával együtt az arca is.

  – Én is szeretlek téged – köhögtem fel és hosszadalmasan elkezdtem őt ölelni.

Ott ült, én pedig térdeltem a fűben és a porban, de nem érdekelt. Az se érdekelt, hogy valakinek „túlzás" ez a fajta örömünk. Nekünk több volt ez, szimpla hazafutásnál. Ez Izuku hazafutása volt, ami csodálatos volt.