Az utolsó labda |Bakugo Fanfiction - Befejezett|

8.

Hétfőn, április 18.–án, boldogan keltem ki az ágyamból és még magam sem értettem, hogy miért is vagyok pontosan ennyire boldog. Hétvégén egész sokat beszéltem Bakugoval és egyszer még hívásoztunk is. Mindeközben játszottunk azzal az online játékkal, amit említettem neki. Magam sem tudom, hogy miért, de iszonyatosan boldog voltam, amiért ennyit beszéltünk és kijöttünk. Nem zavart a sokszori morcos és heves, könnyen robbanó személyisége. Úgy éreztem, hogy tudom kezelni, és nem mondott soha olyat, amivel megbántana. Igazából aranyos volt, hogy így viselkedett. Folyamatosan versengeni szeretett volna velem, miközben játszottunk. Emiatt úgy éreztem, mintha csak egy kisgyermek lenne, akinek az első és legfontosabb dolga a győzelem lenne. Párszor hagytam is, hogy ő nyerjen, de egyébként tényleg ügyes volt és a legtöbb alkalommal valóban ő nyert. Nem hittem volna, hogy az első nap után, (amikor is elmondta, hogy ő nem szeretne senkivel barátkozni) majd együtt fogunk játszani és beszélgetni. Úgy éreztem, hogy a szavaim megtették a hatását fel és megenyhült. Tényleg nem kértem, hogy bízzon bennem egyből, ugyanis sokszor ki kellett építeni egy bizalmi kapcsot, hogy az emberek boldoguljanak és megbízzanak másban. Szerettem volna, hogy apránként, de tényleg, igazán megbízik bennem. Nem akartam semmit se ráerőltetni, mert az nem lenne szép dolog. Bár lehet, hogy kissé sok voltam, amikor elmondtam neki, hogy a barátja akarok lenni. Viszont megtette a hatását a kitartásom és immáron szabadon tudunk beszélgetni és nem utasít engem vissza.

  – Szia! – integettem nagy mosoly mellett, miközben Bakugo felénk közelített az utcán.

  – Jó reggelt, Kacchan! – vigyorgott Izuku.

  – Ne hívj így! – mordult rá Bakugo, ahogy odaért hozzánk.

  – Morcos kedvedben vagy? – szólt zavartan Izuku.

  – Tőled vagyok ilyen! – motyogta maga elé Bakugo, majd felém pillantott – Jó reggelt.

  – Ne csak nekem köszönj – nevettem el magamat zavartan.

  – Tsk – csettintett a nyelvével, majd elindult előre.

Izukuval utána siettünk és mind a ketten egy–egy oldalára álltunk. Miközben haladtunk, Bakugo megfogta a vállam és óvatosan arrébb tuszkolt, és helyet cserélt velem, így én mentem középen.

  – Biztonságosabb – suttogta maga elé, alig hallhatóan.

Apró, de mégis értékes tett volt ez számomra tőle. Észrevette az apró dolgokat és ezek nagyon is sokat jelentettek nekem. Nem tudom, hogy miért volt velem ennyire figyelmes, de jól esett. Nagyon is jól esett és csak mosolyogni tudtam miatt.

  – Köszönöm, hogy figyelsz rám – köszöntem meg, halk hangon.

Bakugo nem válaszolt csak kicsit összeszorította az ajkát, majd oldalra kapta a tekintetét. Orcája kicsit piros volt, de inkább nem említettem meg. Míg a suliba nem értünk, addig beszélgettünk hármasban. Az épületbe érve köszöntünk a portásnak, majd az osztálytermünk felé vettük az irányt.

  – [Név]! – szaladt felém Tetsutetsu. Illetve felénk – Sziasztok! – köszönt mosolygósan – Hétvégén beszéltem egy volt osztálytársammal, és ha nektek is jó, akkor beszél az edzőjével és lehet egy edzőmeccsünk a sulija ellen. Szerintem nem lenne rossz ötlet és nem hiszem, hogy ugyanabban a tömbben leszünk majd a meccseken is, szóval nem veszíthetünk vele semmit.

  – Ez jó ötlet – mosolyodtam el – Majd beszélek Fat Gummal az egyik szünetben, jó?

  – Jó! – bólintott a szürke hajú fiú.

  – Zúzzuk le azt a csapatot! – vigyorodott el hirtelen Bakugo, miközben összecsapta az öklét.

  – Nem bántunk senkit sem! – riadtam meg és azonnal megfogtam a kezeit és széthúztam, hogy ne akarjon verekedni. Kezei melegek voltak, puhák és sokkalta nagyobbak, mint az enyémek – Megértetted?