Az utolsó labda |Bakugo Fanfiction - Befejezett|

24.

Sziasztok! 🤧

Bocsánat a hosszadalmas kimaradásért. Végre összeszedtem magamat és immáron újra hozom a részeket. nyáron már be akartam fejezni a könyvet, csak annyira nem volt kedvem sokszor írni, hogy ez nem jött össze. Viszont körülbelül elértünk a történet feléhez. Ígérem, rendesen hozok már részeket.

Nektek pedig kellemes olvasást kívánok! 💓

⚾🧢⚾

A szombati napunk után hamar pörögtek a napunk számunkra. A vasárnapi napon tanultam és Izukuval, valamint Ochacoval voltam. Ochaco ott volt az unokatestvéremnél és így tudtunk együtt tanulni és az időnket is együtt tölthettük. Fat Gummal sikeresen megbeszéltem még vasárnap telefonon, hogy csütörtökön engedjen el minket Shoutoék meccsére. Szerencsére meg tudtam beszélni vele, hogy elmehessünk és ne legyen edzés. Pénteken viszont emiatt elkéret minket és egész nap edzés lesz, ugyanis szombaton meccsünk lesz. Nagyon izgulok, hogy milyen lesz a vágató. Nem most fogunk először menni, mégis annyira görcsöl a hasam, ha rá gondolok. Ki akarunk jutni a Nemzetire, még akkor is, ha teljesen tudatában vagyunk annak a ténynek, hogy nem vagyunk a legerősebb csapat. Sőt, a magunk módján vagyunk erősek. Minden csapatban vannak erős emberek, csak észre kell venni őket. Lehet, hogy valaki jobb lenne menedzsernek, vagy másik pozíción találná meg a helyét. Ha szereti ezt az egész területet, akkor nem kell mindenképpen elhagynia, ha éppen nem találja meg a helyét abban az adott pozícióban, amiben van. Ilyenkor végig kell járni az utakat, hogy rálelhessen arra a számára megfelelő helyre.
  Csütörtökig teltek a napjaink szépen és nyugodtan. Elmentünk reggel a suliba, aztán ebédeltünk, végeztél pedig mentünk az edzésre. Az edzéske elhúzódtak és volt, hogy este hétre értem haza. éppen, hogy csak tanultam, lefürödtem ettem és már mentem is aludni, ugyanis nagyon ki voltam merülve. Nem tetszett ez az egész, hogy alig van időm magamra, de ezzel kellett együtt élnem most jelenleg. Közel volt a véghajrá és ha most nem sikerül nekünk az, hogy a nemzetire mehessünk, akkor el fognak velünk beszélgetni. nem akarjuk, Fat Gum se akarja, de kötelessége lesz beszélni velünk. Konkrétan minden japán iskolában, ha elveszítik az utolsó lehetőségüket a diákok egy meccs után, akkor el kell beszélgetnie velük a tanárjuknak, hogy hogyan tovább. Mivel végzősök vagyunk a tanulásra is oda kell figyelnünk. Éppen emiatt Fat Gumnak kötelessége lesz, hogy megbeszéljek velünk a továbbiakat. Maradunk a csapatban évvégéig, elmegyünk az ősszel tartandó megyei versenyre és itt leszünk év végéig a csapattal, vagy a nemzeti válogató után letesszük és a tanulásra koncentrálunk. Jómagam már tudom, hogy mit fogok tenni és erről az isten se tud lebeszélni. Ismerem a saját korlátjaimat és gyerekkorom óta ebben a világban élek, hozzászokva ahhoz, hogy mennyire is kemény egy edzés, vagy maga a sportolás. Én itt maradok a csapattal és közben keresek új menedzsert. Az, hogy a többiek hogyan döntenek, kérdéses számomra, viszont nem fogok beleszólni a saját döntésükbe. mit ők szeretnének, annak úgy kell lennie. Egy ilyen dologba nem szólhat bele más, még egy szülő sem. A gyereknek saját magának kell tudnia azt, hogy mi számára a jó és az elég. Én pedig tudom mindenkiről, hogy el fogja dönteni saját magának, hogy mi is lesz a későbbiekben. Katsukiról és Izukuról tudom egyedül, hogy maradni szeretne. Izukuval már régebben megbeszéltem, Katsuki meg csak úgy benyögte nekem, amikor egyszer feljött témának. Bár náluk nem is hittem azt egy percig sem, hogy nem maradnak a tanulás miatt. Katsukinak alapból is olyan agya van, hogy amit elsőre hall, általában utána megjegyzi jó sokáig. Hárman fix, hogy maradunk a többiek pedig kérdésesek. De ez még a jövő apró zenéje, amit úgyis meg fogunk tudni egy idő után.
  Csütörtökön volt nekünk reggeli edzés, így arra korábban bementünk. Shoutoék nem tudják, hogy pontosan hány órakor játszanak, de mindenkiben egy óra után. Éppen ezért mondta, hogy majd megírja, ha megtudja, hogy körülbelül mikor jönnek ők. Nme mi mentünk meccsekre, mégis annyira, de annyira izgultunk miattuk. Az edzésen még ott voltunk fejben, de az órákon nem igen tudtunk meglenni. Sokszor néztem hátra Katsukira, aki a tolla tetejét nyomogatta és láttam rajta, hogy türelmetlen. Ő is várta, hogy végre jelezzenek Shoutoék, hogy mikor is lesznek, mert akkor ki tudtuk következtetni, hogy melyik busszal menjünk és hánykor.