Az utolsó labda |Bakugo Fanfiction - Befejezett|

27.

A külső zajokat szinte meg sem hallotta a fülem, egyedül arra a furcsa és ismeretlen sípolásra összpontosított, amit valószínűleg csak én hallottam. Nem volt jogom ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljek, azonban egyszerűen megszakadt a szívem Kirishimaért, ugyanis ő egy olyasfajta ember volt, aki ezt nem érdemelte meg. Soha nem gondoltam volna, hogy otthon ilyesfajta rossz helyezte van és a szülei nem támogatják, körülbelül semmiben sem. Titkolta, rejtegette a baseballt és saját maga is elrejtőzött a szülei elnyomása elől. Fájt nekem is az, amint az imént láttam és aminek a részese voltam. Kirishimanal jobb csapatkapitányt el sem tudnék képzelni magunknak, és a szülei ahelyett, hogy büszkék lennének rá, amiért egy ennyire tehetséges és jó játékos, lehordják, amiért nem az ő álmukat éli. Most komolyan, melyik szülő boldog attól, hogy a gyereke nem a saját álmát éli? Mi élvezet van végig nézni azt, hogy valaki nem azt az álmot éli és valósítja meg, amit a legjobban szeret? Komolyan lehet annak örülni, hogy a saját álmod egy másik ember valósítsa meg? Mert nem szerintem ez egy igen rossz dolog és nem is okoz valódi boldogságot. Legalábbis azoknak biztosan nem, akikre ez rá van kényszerítve, mint például Kirishima. És nem csak ő. Vajon hány olyan ember lehet a világon, akire a szülei, barátai, családtagjai rákényszerítenek olyan dolgokat és elnyomásban tartják? Mindig is szerencsésnek tartottam magamat, amiért a szüleim mindenben támogattak az életem során, viszont egyaránt sajnáltam és megszakadt a szívem az olyanokért, akiknek ez nem adatott meg. Bárcsak mindenkinek olyan szülei lennének, hogy elfogadják és támogatják őt mindenben. Érdeklődési körök, nemi identitás, tanulmányok, vagy teljesen más dolgok. Egy szülőnek az a dolga, hogy támogassa és óvja a gyermekét. Mégha nem is egyezik a véleményük vagy az ízlésük, ezt el kell fogadni.
  Jó pár perc eltelhetett, ugyanis hallottuk, hogy hagyjuk el a pálya ezen részét, ugyanis a következő csapat le szeretne itt telepedni és be is akarnak melegíteni. Elhaló hangon értettem mindezt meg, ugyanis annyira sípolt a fülem és kiszűrte a hangokat és mondatokat, hogy eléggé nehezemre esett összetenni mindent. Ochaco még mindig ott volt mellettem, Mina pedig még mindig ölelte Kirishimat. A bíró és pár szervező is ránk szólt már, hogy menjünk le a pályáról. Úgy gondoltam, hogy van bennük egy kis emberség, ugyanis ők is hallották a nemrégiben megtörtént helyzetet. Végighallgatták és végig is nézték, de mindezek ellenére nem mutattak empátiát Kirishima felé. Jómagam már nem sírtam, egyszerűen csak üveges tekintettel ültem a fűben és néztem magam elé. Kirishima mindig aranyos, kedves és tündéri volt velem. Támogatott és segített, ha látta rajtam, hogy akadályba útközben. Ő volt a csapat mosolybombája és néha kicsit az anyukája is, Izuku mellett. Sokszor úgy éreztem, hogy ő a legnagyobb támogatója a csapatunknak. Azt ő csapatának. Éppen emiatt éreztem magam ennyire borzalmasan, és akartam segíteni neki. de tudom, hogy nem csak én. Hiszen nem csak nekem volt fontos Kirishima. Itt mindenkinek az volt.

  – Hé – guggolt le a hirtelen megjelenő Fat Gum Kirishiam elé, aki elhúzta az arcát Mina nyakától és kisírt szemekkel, vörös szemmel és arccal, szipogva nézett az edzőre – Bemegyünk, megmossuk az arcodat és beszélgetünk egyet kettesben. Jó? – szólt a szőke hajú férfi gyengéd hangon és közben törődően nézett Kirishimara.

Kirishima gyámoltalanul nézett Minara és szipogott kicsit. A barátnője megsimogatta az arcát és adott egy kisebb puszit a szájára és bólintott. A vörös hajú ezt követően Fat Gumra nézett és bólintott. Az edzőnk kedvesen elmosolyodott, felállt, majd a kezét tartotta a fiúnak, aki hamarosan megfogta a férfi kezét, aki felhúzta végül. Jómagam is felálltam Ochacoval és ő odalépett Minahoz, míg én egyedül maradtam kicsit. Magam mellé pillantottam és pár méterre Izuku beszélgetett Shoutoval. Viszont én most nem őket kerestem. Akit kerestem, azt nem találtam meg és fogalmam sem volt, hogy merre lehet.

  – Tetsutetsu – kopogtattam meg a szürke hajú vállát, aki aggódva nézett felém – Nem láttad Katsukit?

Ő szó nélkül mutatott a lelátó szélére, ahol volt egy kis átjáró. Bólintottam, majd összefontam magam előtt a kezemet és kicsit gyorsabb léptekkel kezdtem el megközelíteni a kaput, hogy a lelátó és a kerítés közé mehessek a pálya szélén, ahol minimálisan volt egy kisebb füves út. Közben kavarogtak bennem az érzéseim is, de tudtam, hogy Kirishima nincs egyedül. Bárki befogadná őt, de tudom, hogy Minanál jó helyen lesz. Kirishimat imádják Mina szülei és az a legjobb most, ha vele van.
  Ahogy odaértem a kis átjáróhoz, hangokat hallottam és emiatt le is lassítottam. Lassú mozdulatokkal néztem be a kis helyre, ahol azonnal észrevettem az általam már jól ismert hajkoronát és szőke színt. Katsuki ott állt szemben a lelátó oldalával, és egyik öklét nekinyomta, miközben lefelé nézett. A szemem hamar észrevett egy olyan színt a ruháján és a kezén, aminek nem kellene ott lennie. A vörös foltok megrémítettek és tudtam, hogy Katsuki borzasztóan ideges. Nem láttam még őt ilyennek, sőt. Nem is gondoltam volna, hogy képes ilyenre és ez kissé megrémített. Ott álltam és őt néztem, ez pedig feltűnt neki. Lassan nézett felém, és kicsit hátra léptem, annyira ijesztően dühös volt a tekintete.