Az utolsó labda |Bakugo Fanfiction - Befejezett|

29.

  – Lejöhetsz – nyitott be hirtelen az ajtón Katsuki, teljes melegítőszettben, amit még nálunk húzott fel – Mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét, miközben az íróasztala előtt álltam.

  – Csak kicsit körbe néztem – magyaráztam meg zavartan.

  – Nincs olyan sok látnivaló – kezdett el méregetni.

  – Neked lehet, hogy nincs mert ebben élsz, de számomra van – bólintottam.

  – Hátha te mondod – fintorgott kicsit, majd elindult előre.

Jómagam követtem őt és be is csuktam magam után az ajtót. Mikor beértem őt, maga elé engedett a lépcsőn és közben hátra húzta a kezemet és megfogta. Mielőtt a konyhába érhettünk volna, adott egy kisebb, majd egy nagyobb csókot az ajkamba és végül előre engedett.

  – Jó napot – köszöntem a szülőknek. Masaru már az asztalnál ült, Katsuki anyukája pedig mg pakolászott.

  – Szia [Név]! – mosolyodott el Mitsuki, majd odajött és kicsit megölelgetett – Ülj csak le – mutatott az asztalra.

Jómagam helyet foglaltam a Masaruval szembeni helyen és kezeit is fogtam vele, mint köszönés. Katsuki segített még az anyukájának, majd leült mellém és az anyukája is helyet foglalt.

  – Katsuki elmondta, hogy miket szeretsz és olyan ételeket készítettem – mosolyodott el az anyuka, majd szedett nekem.

  – Köszönöm tényleg és a meghívást is – szóltam zavartan – nem tudom, hogy mit szeretnek, de hoztam némi csokit.

  – Drágám, semmi se kellett volna – lepődött meg Mitsuki.

  – Milyen csokit? – nézett rám barátom.

  – Katsuki! – szólt rá az apukája.

  – Most mi az? – kérdezte morgos hangon a fiú.

  – Hihetetlen ez a gyerek – sóhajtotta az édesanyja, majd leült, miután szedett mindenkinek.

  – Jó étvágyat – szóltam és utánam mindenki jó étvágyat kívánt.

Körülbelül két és fél perc, ha eltelhetett, amikor elkezdődött az, amitől egy picit féltem. A beszélgetés Katsukiról és rólam.

  – Tudod, nagyon hálásak vagyunk neked, azért, amit Katsukival tettél – szólalt fel Mitsuki, mire meglepetten néztem fel rá.

  – Hé! – szólt rá Katsuki.

  – Katsuki – szólt rá finoman az apukája – Csak meg akarjuk köszönni neki, hogy ennyit segített neked.

  – Régóta próbálunk már gyógyírt találni a gondjaira, de eddig nem nagyon jártunk sikerrel. Soha nem gondoltam volna, hogy az új iskolában majd talál egy hozzád hasonló lányt és barátokat – mosolyodott el hálásan az anyukája – te is tudod, hogy milyen és annyira makacsan kezdte az évet is azzal, hogy elhatározásra jutott azzal kapcsolatban, hogy ő nem fog barátkozni és semmi hasonló. Aztán most nézd meg – nézett a fiára – Itt van május közepe mindjárt és talált magának egy csodás lányt, valamint barátokat. A többieknek is hálásak vagyunk, amiért Katsuki életébe léptetek. Kérlek, vigyázzatok rá mindig. Főleg te, [Név]. Függ tőled és szeretném, ha rendben lenne.

  – Vigyázok rá – suttogtam kissé elérzékenyülve, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ezt fogom ma hallani az anyukájáról. Arra számítottam, hogy a tipikus kínos kérdések jönnek majd, de nem ez lett belőle – Mindig vigyázok – mondtam, miközben az asztal alatt kicsit megcirógattam a fiú térdét.