Christmas&New year cuties. 🎄

🎁JayB.🎁

Vannak olyan szerelmek amik örökké tartanak, olyanok amik szép csendben elmúlnak és olyanok is, amik úgy zárulnak le, hogy valójában véget sem értek. Amikor két ember nem azért búcsúzik el egymástól mert nem szeretik a másikat, hanem mert a szívük nem bírt már tovább küzdeni... Az a szív, mely a szétválás után is rendületlenül az elengedett személyért dobog. Borzasztó ráébredni arra, hogy a kapcsolatunk már nem előre halad, hanem hátra... Hogy már nem erőt ad, hanem darabokat harap ki belőlünk... Hogy nem boldogságot, hanem keserűséget hoz a minden napjainkba... Ilyenkor jövünk rá arra, hogy igaz a bölcs öregek mondása, mi szerint sokszor nagyobb fájdalom ragaszkodni dolgokhoz, mint elengedni őket. Békében elválni még mindig jobb, mint addig harcolni amíg csatatérré nem változik a szerelmünk, ahol nem marad más hátra csak vér, verejték és könnyek.

Így hát letettem a fegyvert, mielőtt az egymásért való harc egymás elleni küzdelembe csapott volna át...

Vajon létezik innen visszaút? Van esélye az ilyen szerelmeknek és helyre lehet állítani, vagy csak mi voltunk túl gyengék? Lehet jobb lenne végleg tovább lépnem és elfelejtenem mindent,de egyszerűen nem vagyok rá képes. Ha meghallom a hangját vagy, hogy valaki a nevét említi, ha meglátom az interneten vagy egy óriás plakáton, a szívem olyan hevesen kezd el verni mint azon a délutánon mikor először találkoztunk.

Kétszázas pulzussal, kusza érzelmekkel és rendezetlen gondolatokkal meredek a virtuális postaládámban pihenő emailre. Bízom benne, hogy csak álmodom, de nincs szerencsém. Felkérés karácsonyi fotózásra... És pont vele. A sors néha vicces kedvében van és morbid tréfákat űz velem, de ez most munka amit nem moshatok össze a magánélettel. Rövid gondolkodás és egy mély lélegzetvétel után bepötyögöm a választ, mi szerint elfogadom az ajánlatot. Arcomat két kezembe temetve dőlök hátra a székemben, csak én lehettem ilyen szerencsétlen... De legalább lesz öt napom felkészülni a viszontlátás keserédes zamatára.

Mert újra látni Lim Jaebeomot minden lesz csak jó élmény nem.

Gépies mozdulatokkal a konyhába lépek miközben az agyamban újra és újra végig pörög a szakításunk napja. Egy hosszú beszélgetés, egy szoros ölelés, egy édes búcsúcsók melyet sóssá varázsoltak a könnyeink. Lelki szemeim előtt megjelenik JB alakja, ahogy a bőröndjét maga után húzva kilép a lakásomból és az életemből is. Én küldtem el, én mondtam ki, hogy legyen vége... Én akartam így és most mégis én sírok a legjobban. Én szenvedek, míg ő boldog. Ez nem csak feltételezés, tudom, hogy így van...

Amikor egy hűvös októberi napon összefutottunk a közeli kávézóban szélesen elmosolyodva üdvözölt és úgy nézett ki, mint aki tényleg örült annak, hogy véletlen találkoztunk. Felszínes kérdés ilyenkor a "hogy vagy", de engem őszintén érdekelt, hogy mi volt vele és ő nem volt rest ezt megosztani velem is. Végig vigyorgott, nevetett, önfeledt volt és látszott rajta, hogy testileg lelkileg rendben volt. Egész lényem mardosta a féltékenység savanyú íze és gyűlöltem magam amiért így éreztem, de fájt így látnom őt. Nem azt, hogy boldog volt... Hanem azt, hogy nélkülem volt az. Amikor még mellettem volt nem ragyogott így a mosolya, nem volt ilyen gondtalan a kacaja és magamat okoltam ezért. Neki sokkal jobb az élete nélkülem, hát ideje nekem is tovább lépnem...

A fotózás napján nehéz léptekkel haladtam bármerre is indultam. Úgy éreztem a lábaim ólomból voltak és még szót fogadni sem akartak nekem. Előtte való este JB rám írt és közölte, hogy mennyire várja a közös munkát... Reflex visszaírtam, hogy én is, de az igazság az volt, hogy egy halálraítélt jobban várta a kivégzését.